Sziasztok!
Szeretnénk megköszönni a több, mint 10000 oldal megjelenítést, amit fél év alatt sikerült elérnünk a bloggal. Köszönjük mindenkinek, aki legalább egyszer megnyitotta az oldalt, azoknak meg főleg, akik rendszeresen visszatérnek követni a történetünket. Ti vagytok a legjobbak! Nem is húzzuk tovább az időt! Kitartást holnapra a sulihoz, vagy a munkához, és legyen szép hetetek!
Kira & Vivian
Karen
Kora reggel a kezemben lévő kávés bögrével bámultam ki az ablakon. Néztem a Central Parkot.
Fura módon, most jöttem rá arra, hogy hiányzik ez a város. Viszont túl sok rossz emlék is eszembe jutott, hiszen minden itt kezdődött. Mégis most azt éreztem, hogy el kell mennem oda…
Néma csendben öltözködni kezdtem. Fekete farmert vettem fel, majd a megfelelő felsőt kerestem hozzá, amikor kinyílt az ajtó. Nem fordultam a hang irányába, csak hagytam, hogy Fernando átölelje a derekamat.
- Szia.
- Azt hittem még az ágyban talállak. Pihenőnap van. Hova indulsz Karen? - duruzsolta a fülembe. Elmosolyodtam rajta. Hízelgős pasi.
- Van egy-két dolgom a városban - fordultam meg a karjaiban, és a mellkasán simítottam végig. A vörös pólón keresztül is érződött, és látszódott mennyire izmos.
- Milyen dolgok? - kérdezett rá meglepődve.
- Személyes - suttogtam.
- Szerintem elmondhatod nekem is nyugodtan. Elég sok mindent tudok már, nem? - pislogott rám hatalmas szemekkel. Szerencsére nem mindent, de tudom, ha velem marad hosszabb ideig ez csak idők kérdése, és akkor muszáj lesz tudnia mindenről.
- A temetőbe kell mennem - motyogtam, és lesütöttem a tekintetemet. Nem mertem ránézni, nem tudom miért.
- Veled mehetek?
Egy pillanatra lefagytam, hiszen nem hittem a fülemnek. Nem hittel el, hogy ilyet kért tőlem. Leplezni se tudtam ezt.
- Biztos vagy ebben Fernando? - szólaltam meg végül csendesen.
- Ha nem lennék biztos benne, nem kérdeztem volna meg - vonta meg a vállát lazán.
- Akkor, gyere velem!
Egy órával később már a folyosón ácsorogtam, és arra vártam, hogy Nando kijöjjön a szobájából. Igazából mindig annak a hatása alatt állok, hogy velem jön. Nem tudom megmagyarázni miért is lepett meg ennyire. Viszont eszembe jutott valami... Hogyan fogunk eltűnni ebben a városban úgy, hogy őt ismerik? Bármikor felismerhetik, és ezzel együtt valamennyire le is bukhatunk.
Végül csak elő került. Fekete farmert, és fekete pólót viselt. Napszemüvege a felsője nyakához volt becsúsztatva, míg egy baseball sapkát a kezébe fogta.
- Ohh… - csodálkoztam el.
- Most mi az? - kérdezett vissza.
- Egész… hétköznapi vagy - indultunk el a folyosón.
- Ez volt a cél nem? - kérdezett rá vállat vonva.
A mély garázsba sétáltunk, és az egyik fekete színű Mercedeshez vezetett az utam. Fernando kíváncsian pislogott rám, mire kihúztam a zsebemből a kulcsokat.
- Én vezetek - közöltem vele a tényt.
- Miért is? - döntötte oldalra a fejét.
- Mert New York-ban születtem, és New York sose változik - ültem be a kocsiba.
- De már évek óta nem jártál itt - érvelt tovább, de azért helyet foglalt az anyósülésen.
- Ez egy apró kis részlet kérdés - döntöttem oldalra a fejemet.
Elindítottam a kocsit, és szerencsére nem tévedtem. Vagy legalább is nem látványos a tévedésem. Először elvittem Fernando-t reggelizni az egyik csendes helyre, amit ismerek. Annyira jól esik kicsikét kettesben lenni vele.
Már reggeli után a kávémat szürcsöltem, ahogy bámultam ki az ablakon. Összerezzentem, amikor megfogta a kezemet.
- Jól vagy?
- Persze - motyogtam, majd megerősítésképpen halványan elmosolyodtam. - Csak gondolkoztam.
- Azt észre vettem - cirógatta meg a hüvelykujjával a kézfejemet. Csak mosolyogtam még mindig, mire áthajolt az asztal felett, és megcsókolt.
- Itt vagyok. Nekem bármit elmondhatsz.
- Azon gondolkoztam, milyen lesz a temetőben.
- Melletted vagyok Karen. Az, hogy nem egyedül leszel, kicsikét könnyít a dolgon.
- Sokkal.
- Először is, hogyha itt végzünk, elmegyünk egy virágboltba - vetette fel az ötletet, és rá bólintottam. Így gondoltam én is. Velem van. Nem leszek egyedül. - Elmegyünk a temetőbe, és addig leszünk ott, amíg szeretnél. Utána pedig csak ketten leszünk, jó?
- Sétálunk a városban?
- Igen. Sétálunk a városban - bólintott mosolyogva. Jól esett arra gondolni, hogy kicsikét normálisan viselkedhetünk, és kettesben lehetünk.
Egy nagy csokor sárga rózsával a kezemben sétáltam végig New York legnagyobb temetőjének a sétányán, míg a másik kezemmel a csatár kezét szorongatom. Remeg a lábam. Remeg minden porcikám, pedig tudom, nem kellene félnem.
Lelassítottam a jól ismert parcella előtt.
- Megérkeztünk - suttogtam. Kaptam egy puszit a spanyoltól, majd elengedte a kezemet. Picit taszított rajtam, emiatt elindultam a sír felé. Leguggoltam a sírkő elé, és leraktam a virágot.
Ezek voltak a kedvencei: a sárga rózsa. Felemeltem a kezemet, és lassan végighúztam az ujjaimat a betűkön.
Melissa Jane Hopkins
1960-1999
Milyen keveset élt, mennyi mindenről maradt le…
Éreztem, hogy a könnyeim végig gördültek az arcomon.
- Annyira sajnálom, anyu!
Azt hiszem, tényleg szükségem volt arra, hogy Fernando velem jöjjön. Lelkileg elég rosszul érintett ez az egész látogatás, de vele könnyebb volt. Megebédeltünk, de egyikünknek se volt kedve visszamenni a szállodába.
- Mi lenne, ha megmutatnád a kedvenc helyeidet a városban? - kérdezett rá a spanyol, mialatt megfogta a kezemet.
- Komolyan gondolod?
- Komolyan gondolom.
- Akkor eljössz velem a Central Parkba, az állatkertbe, a Brooklyn hídhoz, és a Szabadság szoborhoz?
- Bárhova.
- Igazából szeretnék megnézni én is egy helyet. Sose láttam még… - gondolkoztam el.
Így esett meg, hogy először megnéztük a Szabadság szobrot, majd a Central Parkban is sétáltunk. Még az állatkert egy részét is bejártuk. A Brooklyn híd lábánál lévő hatalmas füves mezőn elnyúltam, míg ő a gyönyörű tájat fotózta. Majd hirtelen rólam is csinált egy képet.
- Hééé… Erről nem volt szó - könyököltem fel a fűben. Nevetett rajtam, majd fotózott még egyet. Kikaptam a telefont a kezéből, és érte kapott, ami elég érdekesre sikeredett, hiszen rám esett. Hangosan felkacagtam. - Kilapítod az amúgy is vékony telefonodat.
- Kit érdekel? - kérdezett rá vigyorogva, és úgy tűnt esze ágában sincs lemászni rólam. Megsimogatta a hajamat.
- Mi az?
- Szerintem szép vagy.
- Hát akkor köszönöm a bókot - pirultam el. Adott egy csókot az ajkaimra.
- Miért köszönöd azt, ami természetes?
- Mert nekem sose volt az - ráztam meg a fejemet.
Az utolsó helyről, ahova elhoztam Fernandot, nem éppen boldog emlékek jutottak eszembe. Ahogyan az itt élő emberek többségének. Ez a hely 9/11 Memorial Park.
Található itt egy múzeum is, de oda nagyon nehéz bejutni, így nem is próbálkoztunk. Marad maga a park, ahol két hatalmas gödör tátong. Fekete márvány falakon ömlik a víz bele. Ezeken a falakon pedig azoknak a neve szerepel, akik meghaltak itt. A kezemet a korlátra tettem, és hatalmasat sóhajtottam.
- 17 éves voltam, amikor történt a támadás, de azokra a reakciókra és az emberek arcára a mai napig emlékszem… - suttogtam, miközben a spanyol a kezemre csúsztatta a kezét. - Az osztálytársaim közül többeknek rendőr vagy tűzoltó volt az apja, és sose látták újra őket. Reggel elköszöntek egymástól. és soha többet nem látták egymást. Nem tudtak elbúcsúzni egymástól.
- Egyedül James tudja, de van itt egy név, ami számomra nagyon sokat jelent:Tyler Jonhson... A keresztapám, tűzoltó volt. Éppen véget ért a műszakja, amikor megkapták az első riasztást. És milyen a jó tűzoltó? Persze nem foglalkozik azzal, hogy lejárt a munkaideje, menteni indult a többiekkel - mosolyodtam el. Ez most inkább fájdalmas mosoly volt. - Utolsó információim szerint a 9:59-kor összeomló Déli toronyba látták bemenni, meghalt…
- Sajnálom - suttogta Fernando.
- Köszönöm - hajtottam a fejemet a vállára. - Úgy halt meg, ahogy élt. Tűzoltóként. Mindig ez volt a mottója. Ő így akart meghalni, fiatalon, szolgálatteljesítés közben.
- Ez még jobban felkavarta az életedet, igaz?
- Teljesen. Ezek után határoztam el, hogy katona leszek. Ha tehettem volna, azonnal beálltam volna a seregbe, de még csak 17 éves voltam - sóhajtottam fel.
- Elérted a célodat. Katona voltál.
- Szívesen lennék most is az.
- Ez kár - nyögött fel.
- Nem értelek - ráztam meg a fejem.
- Ha katona lennél, nem ismernélek. Nem lennél velem.
- Ne akadj ki jó? Több éve nem jártam itt. Kupi lehet meg minden. Azért időszakonként takarítanak - hadartam el hirtelen, miközben előszedtem a kulcsokat a táskámból, és kinyitottam az ajtót, de Fernando végig fogta a derekamat. Arra döntöttünk közös megegyezéssel, hogy ma éjszaka nem megyünk vissza a szállodába. Egyszerűen nem akartunk. Így jutott eszembe egy teljesen egyszerű ötlet.
- Ugye tudod, hogy ez engem nem érdekel? Totál nem érdekel - csóválta a fejét.
Benyitottam a tetőtéri lakásba. Felkapcsoltam a villanyt, ami szerencsére felkapcsolódott. Fura, hogy majdnem minden ott van, ahol több éve hagytam. Évekkel ezelőtt ez a lakás volt a menedék helyem.
- Ez az én lakásom. Kicsi. Szerény. Semmi luxus - pakoltam le a táskámat, és a kabátomat a fogasra. Azért a lelkem mélyén féltem, hogy nem fog tetszeni neki az, amit lát. Hiszen mindene meg van, amit csak akar, és nem tudom mit fog szólni az én kis lakásomhoz, amibe semmi luxus sincs.
Ahogy rápillantottam, csak néma csendben állt a nappaliban, és bámult körbe. Nem szólalt meg. Azt hiszem felméri a terepet, és ezt szó szerint kell venni ebben az esetben.
Kezdtem félni. Körbe néztem én is, hogy rájöjjek mi nem tetszhet neki ebben a pillanatban. Szerencsére a napokban takaríthattak, hiszen tökéletes tisztaság uralkodott.
- Jól vagy? - kérdeztem rá csendesen, és közelebb léptem hozzá. Tudom jelen pillanatban én vagyok maga a gyáva oroszlán. Félek a reakciójától.
- Ez olyan átlagos - jegyezte meg miközben megérintettem a vállát.
- Nem szereted az átlagos dolgokat? - kíváncsian pislogtam rá. Számomra néha még elég rejtély. Ő még nem nyílt meg olyan módon felém, mint ahogy én felé.
- Kifejezetten tetszik. Normális... - vallotta be őszintén. Elnevettem magam, és tényleg megkönnyebbültem. A madridi lakásom ennél kisebb és átlagosabb, de ezt nem tudja, hiszen nem járt még ott. Amikor lefeküdtünk, illetve amikor velem aludt, Angliában voltunk, vendégségben Jamesnél. Megpusziltam az arcát.
- Köszönöm, hogy eljöttél velem a temetőbe - bukott ki belőlem.
- Ott akartam lenni... Veled - húzott magához közelebb. Átkaroltam a nyakát, és hozzá bújtam. Elég nehezen tudtam rászánni magam arra, hogy elmenjek egyedül. Hiszen minden rossz dolog az életemben anyu halálával kezdődött.
- Köszönöm - ismételtem magam csendesen.
- Veled vagyok - karolt át szorosabban. Egész nap úgy viselkedtünk, mintha egy pár lennénk. Amikor a temetőben voltunk, vagy amikor a Central Parkba sétáltunk... Fura, de jó. Nagyon jó volt.
- Fura itt lenni – motyogtam, és tudhatta a lakásra gondolok ebben az esetben.
- Nem csodálom - horkantott fel picikét.
- Azelőtt voltam itt utoljára, mielőtt bevonultam.
- Mielőtt találkoztunk? - kérdezett rá kíváncsian. Láttam a szemében azt a huncut kis tüzet, ami miatt mindenki Kölyöknek hívja.
- Igen - bólintottam. - A seregben nem sok kimenőm volt. Ami pedig volt, nem itt töltöttem. A seregben történt eset után Németországba kerültem egy katonai kórházba, majd onnan egyenesen Londonba és Madridba.
- Aminek én nagyon örülök. A legeslegjobban.
A kanapéra húzott, amire lehuppanva azért érzékeltük, hogy tényleg régen ült rajta bárki, de mégis egész kényelmesnek tűnt.
- Reméltem is, hogy örülsz.
Belepuszilt a hajamba, és addig is hozzá bújtam. A lábaimat kényelmesen magam alá húztam, és nem akartam elengedni. Jó érzés hozzá ragaszkodni. Hozzábújni...
Tudom, hogy én mit érzek, és ezt nem is akarom tagadni magamnak. Csak ő ezt nem tudhatja. Nem tudom, mit gondolna rólam utána. Talán megrémülne, hiszen családos ember. Én nem akarom elveszíteni. Most nem. Nem tudom még mindig, hogy mi vár rám, ez az egyik oka.
- Jól vagy? Annyira elmélyültél magadban - kérdezett rá.
- Igen. Csak picikét az emlékek. Ezek szerint jó értelemben normális vagyok? - néztem fel rá somolyogva.
- Szeleburdi vagy csak - mosolyodott el, miközben a hajamat a fülem mögé tűrte.
- Szeleburdi? Azt hittem flúgost mondasz - nevettem fel végül. Szerencsére velem együtt nevetett. Felült a kanapén, így még jobban az ölébe tudtam fészkelni magam.
- Szerinted észre vették, hogy eltűntem? - kérdezett rá csendesen Fernando.
- Nem tudom - ráztam meg a fejem csendesen. Lehunytam a szemeimet és az egyenletes szívverését hallgattam. Úgy hat rám, mint valami nyugtató.
- Jól vagy? - érintette meg az arcomat.
- Talán.
- Mi a baj Kicsim?
- Pár nap múlva elmegyünk James-szel az egyik katonai központba - bukott ki belőlem. Elmondtam neki majdnem mindent az apámról, amit kiderítettem, de ezt eddig nem. Nem volt alkalmam elmondani.
- Miért mész?
- Még több dolgot akarok megtudni. Többet, mint amit azok a papírok írnak.
- Szerintem nem kellene - rázta meg a fejét csendesen. Meglepett, hogy ilyen véleményt mond.
- Miért? - kérdeztem rá most én.
- Azért mert féltelek. Félek, hogy csalódni fogsz.
- Azt hiszem az apámban nem csalódhatok többet - ráztam meg a fejemet. A kezemet a fejem alá csúsztattam, de így is éreztem a szívverését.
- Szerintem csalódhatsz még ennél is jobban - mondta el a véleményét teljesen őszintén.
- Nando...
- Akármi történt, akármit érzel, az apádról van szó. Ezért még mindig csalódhatsz.
- Felkészültem mindenre - motyogtam. Az arcomat pedig a mellkasába temettem.
- Nem tudlak lebeszélni, igaz? - sóhajtott fel kicsikét szomorkásan.
- Nem hiszem - alig hallatszódott a hangom, mivel az izmos mellkasába dünnyögtem.
- Akkor is féltelek.
- Vigyázok. Velem lesz James - simítottam végig az arcán.
Pár pillanatig homlokát ráncolva figyelt engem majd megfogta a csuklómat és megpuszilta a kezemet.
- James talán megtud védeni téged.
- De erről nem tudhat senki...
- Még Carter se?
- Még ő se - ráztam meg a fejem. - Nem akarom bajba keverni. Így is elvitte a balhét helyettem a jelszó miatt. Nem tudhat ő se semmiről azt hiszem. Élvezze csak Oscar társaságát.
- Ez úgy hangzott, mintha féltékeny lennél - nevetett fel vidáman.
- Hát, mondanám, hogy igen, de Oscar hozzám képest gyerek. - vontam vállat. Ami igaz is. Közel két hét múlva 30 éves leszek.
- Akkor szerencse, hogy a felnőtt pasikra buksz, mert tudtommal én az vagyok.
- Tudtommal tényleg felnőtt pasi vagy.
- Kötekedsz? - döntötte oldalra a fejét.
- Talán... Egy picikét - feleltem teljesen lazán.
- Pedig nem kéne - csókolt bele a nyakamba.
- Szerintem kellene - kuncogtam.
- Szerintem nem kellene... Különben...
- Mi lesz különben? - nevettem fel. Az ölébe ültetett, és megcsókolt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése