Sziasztok!
Mint láthatjátok a napokban új kinézet került fel a blogra, ami teljes egészében Vivian munkája. Mi nagyon szeretjük, mert sokkal világosabb, mint az előző volt. Ti, hogy vagytok ezzel?
Köszönjük a pipákat, irtó jól esnek. Reméljük néhány véleménnyel is megörvendeztettek minket így az új év első részénél. Ezúton is szeretnénk mindenkinek Békés, Boldog Új Évet Kívánni! Jó szórakozást a részhez!
Ui.: Az esetleges helyesírási hibákért elnézést kérünk, de nem volt időnk átnézni. Majd hétvégén utólag megejtjük.
Kira & Vivian
Carter
Az érkező meg sem várta a válaszomat, hanem belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Egyszerűen csak leült mellém, nem szólt egy szót sem, de én se. Nem volt erőm. Hirtelen tört fel belőlem a zokogás, Ő pedig türelmesen húzott magához, és hagyta, hogy kisírjam magamat a vállán.
Hosszú percek teltek el így, amire sikerült megnyugodnom. Fájt, amit tennem kellett, de azzal nyugtattam magamat, hogy ez a helyes. Nem az én szívemnek, de a férfi miatt igen.
- Nem.. nem akarok beszélni - motyogtam miután elhúzódtam a csatártól. Neymar csak szomorkásan mosolygott. - Nincs miről.
- Jól vagy? - kérdezte rekedtes hangon. Csak a fejemet ráztam.
- Nem vagyok. Egyáltalán - motyogtam. - Úgy nézek ki?
- Miért tetted? Miért nem adsz esélyt magadnak a boldogságra? - kerülte ki a kérdésemet. Erőltetetten felkacagtam a kérdésén. Hogyan is magyarázzam el egy profi sportolónak, akinek az élete tökéletes és biztonságos? Nem értené meg.
- Nem értheted ezt Neymar.. Tényleg - ráztam a fejemet.
- Nem vagyok olyan gyerekes, mint amilyennek hiszel. Elmondhatod nyugodtan - tette a kezét a kezemre.
- Bonyolult, és hosszú történet az egész - sóhajtottam fel. - A lényeg az, hogy vannak olyan rossz emberek, akik ártani akarnak nekem, a családomnak, mindenkinek, akit szeretek. És belegondoltam... Hiba volt belemennem ebbe a kapcsolatba akkor. Nem csak magamat veszélyeztettem ezzel, hanem Őt is. Nem tehetem. Ilyet nem vállalhatok.
- Ezt tudja Ő is? Meghagytad Neki a lehetőséget, hogy döntsön? - tette fel azokat a kérdéseket, amikre tudta a választ. Próbált terelgetni a szerinte helyes irányba. Bevallom őszintén a múltkori eset után nem vártam ilyet tőle. - Add meg Neki a lehetőséget!
- Hidd el, jobb ez így! - bizonygattam. Csend telepedett ránk, de nem adta fel a sportoló.
- Kinek? Szenvedni fogtok mindketten! Csak gondold át! - tápászkodott fel. Felnéztem rá, és még néhány szóra ott tartottam a szobámban.
- Bocsánatot akarok kérni Tőled! Nem úgy reagáltam bizonyos dolgokra, ahogy kellett volna.
- Semmi gond. Oscar elmondta. Megértem - rántott vállat. - Nem haragszom - nyitotta ki az ajtót, majd hagyott magamra a félhomályban.
Órák óta forgolódtam az ágyamban, de nem jött álom a szememre. Feladtam, hogy sikerül. Nem hagytak nyugodni az elhangzott szavak, és megállás nélkül kattogott az agyam.
A kezem reflexszerűen nyúlt a mobilom után és az időt sem nézve kezdtem tárcsázni. Mivel még a másik kontinensen tartózkodtak, nem volt szükségem arra, hogy az időt figyeljem.
Türelmetlenül vártam, hogy a híott fél felvegye. Szükségem volt arra, hogy olyan emberrel beszélhessek, aki átéli a helyzetemet, aki megért.
- Hola! - szólalt bele fáradt hangon a férfi.
- Fernando, szia! - köszönten csendesen a telefonba. Elhallgattam, hiszen hallottam a vonal túloldalán a szöszmötölést. - Carter vagyok.
- Carter! - hallatszott a hangján a csodálkozás. Egyből átváltott angolra, és a hangneme is a régi lett. - Megleptél. Miben segíthetek Neked?
- Szükségem lenne a segítségedre!
- Ez komolynak tűnik - komolyodott meg. - Történt valami?
- Te hogy vagy képes kockáztatni mindent vagy semmit? - tettem fel a kérdést, de miután kicsúsztak a szavak a számon, nekem is zavarosnak tűntek.
- Tessék?! Nem értelek.
- Te és Karen... együtt vagytok... - kezdtem el beszélni, összefüggéstelenül.
- Hát mondhatjuk, igen - erősítette meg.
- És hogy csinálod?
- Carter. Ne haragudj, de nem értelek. Mire akarsz kilyukadni? - hallatszott a hangján, hogy egyre idegesebb.
- Azzal, hogy léptél Karen felé, kockára tetted a tökéletes életedet. A családodat. Miért? - szedtem össze a gondolataimat. Másképp már tényleg nem tudtam megfogalmazni, csak abban bízhattam, hogy így már érti mire próbálok szavakat találni.
- Igen, lényegében igen - erősítette meg. ezután hosszú csend telepedett ránk, mire ismét megszólalt. - Az okot mai napig nem értem. Karen valami újdonságot hozott az életembe.
- Kérdezhetek valami tolakodót?
- Kérdezz! Nem harapok.
- Szereted Őt? Mármint nem kockáztatnál, nem...?!
- Magam sem vagyok benne biztos, nem tudom megmondani mit érzek - motyogta. - De kockáztattam. Az érzés miatt.
- Az érzés miatt - suttogtam el halkan az utolsó szavait. Próbáltam feldolgozni azt, amit mondott. Azt, hogy mire utalt.
- Bármi is az ok, amiért őrlődsz, csak egy pillanatra tedd félre! Akarod velejárójával együtt?
- Igen, azt hiszem igen - suttogtam.
- Akkor tegyél érte. Küzdj meg a boldogságodért Carter! A többivel meg ráértek megbirkózni - beszélt a lelkemre. Igaza volt, mindenben. Túlságosan előre gondolkoztam, és esélyt sem adtam magunknak a boldogságra. Legszívesebben fejbe vágtam volna magam a hülyeségem miatt. Megköszöntem a tanácsait, és néhány perc után bontottam a vonalat.
Az adrenalin miatt más esélyem sem volt az alvásra, így eltévézgettem a reggeliig. Éppen öltözködtem mikor Daniel szó nélkül rontott be a lakosztályomba. A szememet forgatva köszöntöttem, és nem zavartattam magamat, egy pólóban és fehérneműben mászkáltam előtte.
- Te nem szeretnél felöltözni? - vigyorgott rám, amire hozzávágtam a hozzám legközelebb álló tárgyat, ami egy fél pár cipő volt.
- Nem elég, hogy rám töröd az ajtót, még be is szólogatsz? - nyújtottam ki a nyelvemet.
- Valami történt - komolyodott meg. Éppen a nadrágomat gomboltam, így a hangjára egyből odakaptam a fejemet. - Nem velem Te bolond. Veled! Jobb kedved van - szűkült össze kíváncsian a szeme.
- Pörgök. Semmit nem aludtam, és... - kezdtem bele, de szokás szerint közbevágott.
- Mi az, hogy semmit nem aludtál. Carter...
- Jaj, ne kezd kérlek! Elég nekem egy apát elviselni, nem kell neked is apáskodnom felettem - forgattam a szemeimet. - Tudom kezelni a magánéletemet.
- Tehát gondolkodtál? - szűrte le a szavaimból. Bólintottam, amitől elmosolyodott. - És mit reagált?
- Nem beszéltünk még - vontam vállat. A hajammal foglalkoztam miközben magyaráztam a férfinek. Más tanácsára volt szükségem, és most már csak Vele kéne megbeszélnem a dolgokat.
- Kialakul - mosolygott. - Mit szólnál, ha reggeli után meglátogatnánk angol barátunkat? A csapat ma úgyis pihenőt kapott délelőttre.
- Benne vagyok - csillantak fel a szemeim. Jó néha kiszabadulni ebből az épületből.
Órák teltek el, amit a hotelen kívül töltöttünk. Jay és Daniel igazán szórakoztatóak voltak, de nem sokat szóltam bele a beszélgetésükbe, és a viccelődésükbe. Figyeltem őket. Meglepett mennyi mindenben hasonlítanak, még ha ők ezt nem is tudják.
Ebédre mentünk vissza a szállodába, és a csapattagjai már rég falatoztak. Ahogy beléptünk, minden szem ránk tapadt, ami kicsit feszültté tett. Köszöntünk mindenkinek, majd elfoglaltuk a szokásos helyünket. Daniel most sem bírt csendben enni, de most egészen másról kezdett beszélni, olyan témáról, amit már én is komolyan vettem.
- Figyelj, gondolkodtam... Szerintem a támadásodnak Patrick az oka - magyarázta halkan, nekem pedig a torkomon akadt egy falat gyümölcs. Eltartott néhány percig mire sikerült nem megfulladnom. Rengeteg együtt érző pillantást kaptam, de a legtovább mégis Oscar bámulásán időztem el.
- Honnan veszed? - suttogtam én is ugyanolyan hangerővel.
- Logikus. Biztosan tudja, hogy itt vagyunk. Ő mindent tud.
- Igazad lehet... Figyelmeztetni akar vajon? - gondolkodtam hangosan.
- Nem tudom. Fogalmam sincs. De óvatosnak kell lennünk - magyarázott komolyan. - Beszéltem erről James-szel is, és Marco-val.
- Daniel! - csattantam fel, amire többen ránk néztek, így muszáj volt halkítanom a hangerőmön. - Mit tettél? Apám megfogja tudni, és tudod milyen. Jön ellenőrizni. Képes hazavinni is! - mormogtam. Nem akartam, hogy ez bekövetkezzen, hiszen tudok vigyázni magamra.
A társammal való beszélgetés után muszáj volt ismét elszabadulnom a hotelből. Hirtelenjében sok volt ez nekem. Tudtam, hogy csak jót akar, de aggódtam, hogy apa tényleg megtudja. Nem akartam, hogy még ezért is aggódjon. Így viszont én rettegtem.
Beültem a bérelt a kocsiba, és percekig csak meredtem .elé. Egészen a kocsiajtó nyílásáig azt is elfelejtettem, hogy még Oscarral is akartam beszélni. Viszont Ő megelőzött.
* Oscar *
Láttam, ahogy szinte kirobbantja a szálloda fotocellás ajtaját, és kiszáguld az épületből. Nem tudtam mi váltotta ki ezt belőle, de szerettem volna tudni. Beszélni akartam vele, és tisztázni mindent. Főleg az éjszakai látogatása után. Válaszokat akartam, mert így nem jó. Nekem nem. Nem adom fel ilyen könnyen. Szükségem van rá, mert szeretem. Teljesen komolyan gondoltam múltkor, amit mondtam, csak nem a legjobb módon sikerült közölnöm vele.
Percekig álltam a hallban, de egy erős taszítás visszarántott a gondolataimból. Mérgelődve néztem hátra, ahonnan legjobb barátom vigyorgott.
- Menj már utána! - terelgetett kifelé. - Hidd el, megéri! - kacsintott mindentudóan, és addig nem tágított, amíg ki nem léptem a szabadba.
A szememmel hamar megtaláltam a sötétített üveges autót, így egyből felé vettem az irányt. Beültem az anyós ülésre, amivel láttam, hogy megleptem. Csodálkozva pislogott rám, de egy apró mosolyt azért megejtett.
- Szia - suttogta halkan. Csak rámosolyogtam, és megérintettem az arcát.
- Jól vagy? - kérdeztem aggódva.
- Most már igen - bólintott hevesen. Egymást bámultuk, de egyikünk sem szólalt meg. Mégis úgy éreztem nekem kell lépnem.
- Sajnálom - kezdtünk bele mindketten, amin felkuncogtunk. - Kezd te! - adtam meg Neki a lehetőséget. Láttam rajta, hogy nem tartja jó ötletnek, de egy sóhajtás után beszélni kezdett.
- Hülye voltam. Hülyén viselkedtem, és sajnálom. Csak meg kell értened, hogy nekem is nehéz. Nem csak kettőnk, hanem minden. Viszont, akarlak Oscar! - nyögte ki nehezen, amitől széles mosoly terült el az arcomon. Ebben reménykedtem, hogy meggondolja magát, és tényleg akar engem.
- Én komolyan mondtam, amit mondtam, Carter - kulcsoltam össze a kezeinket, és nyomtam rá egy puszit. - Szeretlek.
- Én is szeretlek - ismételte el utánam a szavakat, amivel meglepett. Nem számítottam rá, de remek érzés volt.
Közelebb hajoltam hozzá, és megcsókoltam. Belemosolygott a csókba, de végül elhúzódott.
- Mi a baj? - értetlenkedtem. Nem értettem miért szakította meg a pillanatot.
- Muszáj valamiről beszélnünk - nézett rám komolyan. Megértettem a jelzést, fontos dologról akar beszélni. - Tudod, nem csak a munkánk miatt akartalak ellökni magamtól. Sőt, az a legkevésbé sem érdekel - vont vállat, amin elmosolyodtam. Tipikus Carter. - Sokkal komolyabb dologról van szó. Azért mondom el, mert szeretném, ha tudnád, és megadom neked a választás lehetőségét. Ha így már nem akarsz, meg fogom érteni - motyogott.
- Ne beszélj butaságokat! Miért ne akarnálak? - vágtam közbe a mondandójába. Nem lehet ekkora baj.
Carter belekezdett az apja és egy egykori barátjának a történetébe, és hosszú percekig, talán órákig is mesélt. Mindenről. Megdöbbenve hallgattam mindent, hogy milyen életük volt és lesz, míg a fickó él. Mennyit kellett szenvedniük miatta.
- Szóval. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de ez már csak rajtad áll. Azt viszont tudnod kell, hogy bármit megteszek, hogy neked ne essen bajod, ezt megígérem - biztosított a védelméről, amit e nélkül is tudtam volna. Bíztam benne, teljesen.
- Nem érdekel a fickó - jelentettem ki magabiztosan, amivel még magamat is megleptem. Akartam Cartert. Akár egyedül, akár millió problémával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése