Sziasztok!
Először is sajnáljuk a késői érkezést, de sajnos megint mindketten dolgoztunk, így nem tudtuk az utolsó simításokat elvégezni a részen estig. Köszönjük szépen a visszajelzéseket, és hozzászólást! Bízunk benne, hogy most is kapunk néhányat! Nem is húzzúk tovább az időt, kellemes időtöltést kívánunk. Jövő pénteken pedig ismét jelentkezünk!
Kira & Vivian
Carter
Az első őszinte reakcióm egy harsány kacagás volt. Ismertem Daniel múltját, történetét, és abban nem szerepelt egy ikerpár.
Mivel Jay nem volt vicces kedvében, az én arcomról is pillanatokon belül leolvadt a mosoly. Lassan kezdett tudatosulni bennem, hogy ez egyáltalán nem átverés, hanem az igazság. Elképzelni sem tudtam, hogy történhetett ez meg. Mármint a hátteret most már tudtam, de vajon mi célja lehetett ezzel Patrick-nek? Nem akart összeállni a kép, még minden olyan zavaros volt.
- Én.. és.. te.. meg... - kezdtem el szavakat formálni az ajkaimmal, de nem sikerült értelmes mondatot összeraknom. Nem tudtam mit mondani.
- Meg kell ígérned, hogy ezt nem mondod el Neki!
- Megbízhatsz bennem! Én nem fogom, hanem majd te! - találtam meg a megfelelő szavakat pár perces fáziskéséssel. - Te miért nem mondtad még el Neki? Nem eszik embert - oldottam kicsit a keserű hangulatot, szerencsére sikerrel. Egy apró mosoly jelent meg az arcán, de hamar el is tűnt.
- Nem tudtam hogyan... Lehet nem is hinne nekem - suttogta csendesen.
- Megoldjuk, rendben? - simítottam végig barátian a kezén. - Hidd el, nem fog hazugnak tartani - biztattam. Megértettem a legnagyobb félelmét. Egy cipőben jártunk, mindketten az elutasítástól tartottunk, csak az okok és a személyek különböznek.
Segíteni akartam megoldani ezt a helyzetet. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem. Nem érdemlik meg, hogy így éljenek, hazugságban. Joguk van kideríteni a teljes történetet, s ha törik, ha szakad, összefogjuk szedni a részleteket. Patrick ezt sem úszhatja meg. Nem lehet, hogy ő nyerjen, hiszen a rosszakarók mindig vesztenek.
- Köszönöm - bólintott hálásan. Csak mosolyogtam rá. Italainkat szürcsölgettünk csendben. Intett a pincérnek, majd egy kis vita alakult ki köztünk, hogy ki fizessen, de végül ő nyert, így duzzogva hagytam el a társaságában a helyet. Sétálgattunk az utcákon miközben történeteket meséltünk egymásnak.
- Szótlan vagy! - állapította meg, mikor már percek óta nem szólaltam meg.
- Mit mondjak? - erőltettem mosolyt az arcomra.
- Mi a baj? - húzott egy csendesebb utcába. A kavicsokat rugdosva haladtam. Nem akartam kiteregetni a gondjaimat, így csak megráztam a fejemet.
- Semmi olyan, amit ne tudnék majd megoldani - legyintettem. - De azért köszönöm.
- Ha bármi van, hívhatsz bármikor - búcsúzkodtunk már a szálloda előtt.
- Meddig maradsz Dél-Amerikában? - érdeklődtem.
- Pár hétig még biztos - mosolygott. - Na de, menj csak! Vár rád a munka! - ölelt meg búcsúzóul és egy köszönés után már el is nyelte őt a brazil tömeg. Percekig bámultam az embereket, majd én is elindultam a magam dolgára.
Órák óta a stadionban tartózkodtunk. A csapat az öltözőben készülődött a fél óra múlva kezdődő mérkőzésre, Daniel pedig az öltözőfolyosón tartja rajta a szemét, míg én a mosdóban tartózkodtam. Épp a kezemet mostam meg, mikor megcsörrent a telefonom.
Vizes kézzel fogadtam a hívást, majd tettem a fülemhez a készüléket. Érdeklődve szólaltam bele, miközben a kezemet törölgettem a papírba.
- Horan.
- Tudom - motyogott bele a nagybátyám.
- Van valami baj, Marco bácsi? - váltottam komolyabb hangnemre mikor éreztem, hogy semmi bohókás hangulata nincs.
- Carter, baj van...!
- Mi történt, mondd már! - idegeskedtem. El sem tudtam képzelni mi történhetett. Rettegtem a legrosszabbtól, hogy történt valami apával, vagy esetleg a barátaimmal.
- Azt hiszem... azt hiszem feltörték a fiókomat - motyogta idegesen. Először nem értettem mire céloz, de pillanatokkal később leesett, a céges profiljára utalt. Arra, amihez megadtam Karennek a jelszót. Egyből megnyugodtam, majd valami jó megoldáson gondolkodtam.
- Biztos vagy benne? - próbáltam húzni az időt.
- Igen, én... - kezdett bele, majd elhallgatott. - Ne haragudj, visszahívlak! Oda kell utaznom James-hez. Na meg persze Karenhez, de majd elmondom, csak épp apád keres.
- Rendben van! Nyugodj meg, jó?! - mosolyogtam, amit ő nem láthatott, de a hangomból érződhetett.
- Megpróbálok - nyomta ki a telefont. Ezzel a lendülettel én is tárcsázni kezdtem, majd beszámoltam Karennek a történtekről. Biztosítottam arról, hogy elrendezek mindent, csak ne adjon okot arra, hogy lebukjon.
Percekig vártam mire ismét a vonalban voltam a bácsikámmal, és a jól kigondolt szöveget kezdtem mesélni neki. Azt, hogy én voltam, aki kutatott a fiókjában, és hogy nyugodjon meg. Bevallottam, hogy tőle tudom a kódot, és hogy senki más nem tud róla. Szerencsére elhitte minden szavamat, így megnyugodott, és jókedvűen búcsúzott el tőlem. Daniel kíváncsian meresztgette rám a szemét, hogy mégis mi történt, így röviden elmagyaráztam neki mindent.
A mérkőzést a csapat 4-0-ra nyerte, ami önbizalmat adott nekik. Scolari megengedte a játékosoknak, hogy este megünnepeljék egy szórakozóhelyen, ahova nekünk is el kellett őket kísérni. Nem volt sok kedvem hozzá, így nem is sikerült jól éreznem magamat. Nem értettem minek kellettünk mi is, hiszen ki volt bérelve egy egész emelet csak a játékosoknak és barátaiknak.
Amilyen hamar lehetett eljöttem, és visszasétáltam a szállodáig. Most körültekintőbb voltam, főleg a támadásom óta. Szerencsére épségben visszajutottam a szobámba, ahol tusolás nélkül estem be az ágyamba.
*
Másnap reggel felfrissülten és kipihentem ébredtem. Letusoltam, hajat is mostam, majd lassan készülődtem el. Bár még mindig nagyon korán volt, így nyugalomban és csendben kértem ki a szokásos kávémat a szálloda éttermében, és lassan kortyolgattam a fekete nedűt. Daniel elég hamar mellém csapódott és vidáman beszélgettünk. Inkább csak ő beszélt, és én hallgattam.
- Ma van egy szabadnapunk, gyere el velem valahova! - hozta fel hosszú percek után.
- Mégis hova? - vontam fel a szemöldökömet, mikor befejezve a reggelit egyszerűen csak felállt.
- Ne aggódj, nem hagyjuk el a szálloda területét. Csak a konditerembe megyünk - nyújtotta felém a kezét. - Nem itt jársz, így azt tesszük, ami kicsit ki tud majd kapcsolni. Negyed óra múlva találkozzunk a hallban! - jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Rábólintottam, de ő is tudta, hogy e nélkül is ott lennék.
Órákat töltöttünk edzéssel, ami mindkettőnket lefoglalt. Nem beszélgettünk, de most nem is erre volt szükségünk. Csak arra, hogy kieresszük a gőzt, ami összegyűlt bennünk.
- Daniel, kérdezhetek valamit? - ültem fel a padon hirtelenjében. A társam értetlenül pislogott rám, és még az edzést is abbahagyta.
- Természetesen - bólintott, majd mellém sétált és helyet foglalt. - Miről lenne szó?
- Te honnan tudtad, hogy mikor kell lépned? Mikor döntötted el, hogy akarsz engem? - nem kerestem a szemkontaktust, inkább csak a térdeimet kezdtem bámulni. Szükségem volt néhány tanácsra mielőtt meggondolatlant tennék.
- Uh, hát - vakarta meg az állát. - Nem hittem, hogy valaha ilyenről beszélgetünk majd. Hiszed vagy sem, sokat rágódtam rajta. Tartottam apádtól - nevette el magát. - Meggyőztem magam, ha senkit nem engedek a közelembe, sosem leszek boldog.
- Ismerős érzés. Csak az a baj, hogy túlságosan félek, hogy boldog leszek - vallottam be csendesen.
- Miért?
- Ha boldog leszek, mindig történik valami rossz - rántottam vállat. - Félek az érzéstől. És attól is, mi lesz, ha neki sem leszek elég jó? - tettem fel a költői kérdést. Daniel torkán akadt a szó, így hosszú percekig csak egymás légzését hallgattuk.
- Carter, figyelj...
- Nem akarok róla beszélni, tudom, hogy sajnálod - bólintottam mielőtt kimondhatta volna.
- Nézz rám, kérlek! - szólt hozzám gyengéden. Akaratlanul is engedelmeskedtem Neki, de kellemetlenül éreztem magamat. Sosem hittem, hogy ezt mind el fogom mondani valakinek, és hogy az a személy pont Ő lesz.
- Nagy marha, ha nem fog megbecsülni Téged. De Carter, az életedet sokszor veszélybe sodrod a munkáddal, egy kis plusz kockázat nem éri meg? - tette fel a kérdést, ami elgondolkodtatott. Igaza volt. Annyi mindent kockára tettem már a életemben. Vagy győztesen jövök ki, vagy vesztesen. Közép út úgysem lesz. - Az a kérdés, hogy mered-e ezt vállalni? Érted már?!
- Igen, azt hiszem igen - bólintottam. - Köszönöm! - nyomtam egy puszit az arcára.
- Csak gondold át! - mosolygott biztatóan. - Azt hiszem mára épp eleget mozogtunk. Mindjárt vacsora!
- Nem lenne gond, ha ma egyedül kellene enned? Inkább lepihenek, nincs étvágyam - kapkodtam össze a cuccaimat. Megértően bólintott, így közösen sétáltunk a liftekig, s az emeletünkön szétváltak útjaink.
Csak feküdtem az ágyban és bámultam a sötét plafont. Sokkal egyszerűbb volt egyedül lenni a gondolataimmal, mint találkozni a csapattal és természetesen Oscar-ral. Tudtam, hogy beszélnem kellene vele, de csak gyűjtöttem az erőt.
Milliószor lepergettem az agyamban a mondandómat, de gyáva voltam megtenni. Gyáva voltam szembenézni mindennel. Inkább szenvedtem.
Hasra fordultam, ám ekkor a párnámon megéreztem Oscar kölniének illatát. Felnyögtem, hiszen az alvás így nem volt lehetséges a számomra.
Másodpercek alatt kiugrottam az ágyamból, beleléptem a cipőmbe, jelenleg az sem érdekelt hogyan nézek ki. Fogalmam sincs hogyan jutottam el Oscar-ék szobájáig, csak azt vettem észre, hogy hosszasan kopogtattam.
Nem érdekelt ki láthat meg, és még az sem, hogy hány óra lehet. Csak arra volt szükségem, hogy beszélhessek Vele.
- Carter?! - döbbent meg miután kinyitotta az ajtót. Álmos arca arról tanúskodott, hogy felébresztettem, de ez abban a pillanatban mégsem érdekelt. - Mit keresel itt?
- Nem bírom tovább... muszáj elmondanom, amit akarok - motyogtam.
- Itt és most? - vonta fel a szemöldökét. - Tudod Te hány óra van?
- Nem érdekel jelenleg. Én csak... Sajnálom - fojtottam belé a szót. - Sajnálom, hogy túlreagáltam és ahogy viselkedtem. Az elmúlt napokban sokat rágtam magamat rajta. Hibáztam, tudom.
- Én nem akartam Veled összeveszni - mormogta az orra alatt.
- Tudom, nagyon jól tudom - sóhajtottam fáradtan.
- Most mi lesz? - tette fel csendesen a kérdést, ami mindkettőnk agyában motoszkált. Csak annyi különbség volt, hogy én már tudtam a választ.
- Mielőtt idejöttem, annyiszor átgondoltam mit fogok mondani, most mégsem tudom elismételni. Egyszerűen nem megy. Nem tudom ezt csinálni. Félek, és ezt nem tudom titkolni. Viszont hiába akarnék a szívemre hallgatni, nem tehetem. Így is hülyeséget csináltam azzal, hogy ennyi szabályt megszegtem Veled és Miattad. Nem bántam meg, csak... tilos!
- Carter...??!
- Nem tudom komolyan gondoltad-e, amit múltkor mondtál, de én tényleg kedvellek. És talán ugyanúgy is érzek, mint te, de ez már úgysem számít - néztem fel ismét a brazil támadóra. Igyekeztem minden vonását megjegyezni. Elraktározni az agyam rejtett zugaiban.
- Mit akarsz ezzel mondani? - vonta fel a szemöldökét.
- Jobb lesz neked nélkülem - böktem ki, ami nagy meglepetésként érte.
A szememet elhomályosították a könnycseppek, de próbáltam kipislogni őket. Nem így akartam elbúcsúzni.
Közelebb léptem hozzá, és a tenyeremet az arcára simítottam. Belebújt az érintésembe, és csak bámult a hatalmas kölyökkutya szemeivel. Próbált hatni rám, de most nem gyengülhettem el.
Egy lágy csókot nyomtam ajkaira búcsúzóul, majd elengedtem őt. A valóságban azonnal sikerült, és képletesen is azon voltam.
A múltkori támadás után rá kellett jönnöm, hogy mellettem sosem lesz biztonságban. Én pedig nem tudnám elviselni, ha miattam valami baja esne. Inkább szenvedjek én, csak ő legyen biztonságban. Ha ez az ára, akkor vállalnom kell.
- Szépségem..! - kiáltott utánam, de nem néztem hátra. Minél hamarabb a szobámban szerettem volna lenni. Mert tudtam, hogy helyesen cselekszem. Így tudom a legjobban megvédeni.
Megkönnyebbülten csuktam be magam mögött a szobám ajtaját. Lecsúsztam a fal mellé, és csak bámultam magam mellé. Csak ekkor értettem meg azt, ami a szemem előtt volt: én is beleszerettem. Csak túl későn vettem észre, mert rossz az időzítés. Minden ezen múlik. Nem mindig kaphatjuk meg azt, amit szeretnénk. Akit szeretnénk.
Kopogásra lettem figyelmes, de nem foglalkoztam vele. Csak ültem a hideg padlón, és reméltem minél előbb elmegy az illető. Ő viszont nem adta fel.
- Menj el! - kiabáltam ki rekedtes hangon, de nem sokat ért. A kilincs elmozdult, az ajtó pedig kinyílt. A folyosó fénye egy vékony, magas alakot világított meg, de nem láttam az arcát. - Ne nehezítsd meg!
- Beszélnünk kell!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése