Sziasztok!
Igazából hozzáfűznivalónk nincs a részhez, csak remélni tudjuk, hogy ez is annyira fog Nektek tetszeni, mint az előző. A visszajelzéseiteknek örülünk, várjuk nagyon most is. Csak bátran! Nem harapunk! Csodaszép hétvégét és hetet mindenkinek! Boldog Mikulást! :D
Kira & Vivian
Carter
- Sajnálom a késést! - szabadkozott azonnal Neymar. - Akkor mehetünk? - kérdezett rá, de csak egy bólintást kapott tőlem.
- Arra várok - néztem rá sokatmondóan.
- Nyugalom Szépségem! - mosolygott rám, amivel millió nőnél el tudja érni azt, amit akar. Nálam viszont, hatástalan volt. - Oscar, te is jössz? - fordult a barátja felé, aki igencsak morcos képet vágott. Rábólintott, de továbbra is méregette a másik hímneműt.
- Nyugalom Szépségem! - mosolygott rám, amivel millió nőnél el tudja érni azt, amit akar. Nálam viszont, hatástalan volt. - Oscar, te is jössz? - fordult a barátja felé, aki igencsak morcos képet vágott. Rábólintott, de továbbra is méregette a másik hímneműt.
- Mi a bajod? - tettem csípőre érdeklődve a kezeimet, amikor a másik férfi tett pár lépést előttünk.
- Semmi - motyogta. Egy apró puszit nyomtam az arcára, amitől halványan elmosolyodott. - Szemmel tartom - mormogott az orra alatt, de nem foglalkoztam vele. Nem is értettem mi ez az egész, míg ő nem folytatta a mormogást. - Az én becézésemet használja.
Nemes egyszerűséggel csak felkacagtam a felháborodásán. Millió ember használja ezt a becézést, bár abban igaza volt, hogy engem eddig csak Ő szólított így.
Követtük Neymart, aki igen lelkesen mutogatott, és magyarázott nekem. Nagyon be akart vágódni a cselekedetével és a dumájával is. Oscarnak ez továbbra sem tetszett, de nem tette szóvá.
- És mond csak Carter, régóta foglalkozol ilyennel? - próbálta körülírni a szakmámat, de nem találta rá a szavakat.
- Előbb tudtam megvédeni magam, minthogy te biciklizni tanultál - vontam vállat. Talán aprót túloztam, de értette a lényegét.
- Hát az se ma volt - vakargatta a fejét.
- De nem is olyan régen - vontam vállat. - Mindent láttunk? - fordultam érdeklődve a két srác felé nagyjából másfél órás kóborlás után. Sok mindent kellett észben tartanom, ami hirtelen zavaró volt.
- Nagyjából - bólintott Oscar.
- Akkor köszönöm ezt az érdekfeszítő túrát.
- Pedig még meg se mutattam mindent - vigyorgott rám pimaszul a Barcelona sztárja. Éreztem, hogy ez nem fog jól folytatódni.
- Mi maradt ki? - fontam össze a karjaimat a melleim előtt.
- A szobám - próbálta bevetni a csábítási trükkjeit, de nekem csak nevethetnékem támadt. Ahogy előadta egyszerűen mulatságos volt. Tévedésben él, ha azt hiszi azért vagyok itt, hogy vele ágyba bújjak.
Oscarra pillantottam, vártam, hogy velem együtt kacagjon, de nem ezt kaptam. Az ő reakcióján is csak nevetni tudtam. Olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott.
- Ha ezzel akarsz felszedni, inkább hagyd a fenébe! - paskoltam meg Neymar arcát.
- Most mond, hogy nem vonzódsz hozzám - simított végig az oldalamon, de elrántottam a kezét. Megszorítottam, remélve, hogy vette a lapot. Meglepődött, mert nem ugrottam a nyakába a hírneve miatt, pedig egyáltalán nem az esetem.
- Hát nem, bocs - eresztettem meg egy kislányos mosolyt, de csak én tudtam, hogy valójában cseppet sem találom már szórakozatónak.
- Nem tudod mit hagysz ki - lépett még közelebb. Nem hagyta annyiban, tényleg meg akart magának szerezni. A karomon csúsztatta végig a tenyerét, és esze ágába se volt megállni. Dühösen emeltem a kezemet, de Oscar gyorsabb volt. Mellettünk termett másodpercek alatt, majd ellökte tőlem a haverját.
- Szerintem ennyi elég lesz, Neymar!
- Ugyan már... Ő is élvezi.
- Tévedésben élsz kisfiú - sziszegtem a képébe. Tényleg érett már az, hogy megváltoztassam az arcszerkezetét.
Hirtelen felnevetett a kijelentésemen. Oscarral összenéztünk, és nem értettünk semmit. Ebben egyáltalán nem volt semmi vicces. Sőt, bosszantó helyzet volt. Viszont a brazil tényleg azt hitte, hogy viccelek.
- De most komolyan.. van barátod? - kérdezett rá, miután sikerült abbahagynia a kacagást. Kínomban felsóhajtottam, hiszen nem árulhattam el, hogy a pasim itt áll mellettem. Történetesen pedig a legjobb barátja.
- Ha nem lenne párom, akkor sem működne köztünk, mert nem vagy az esetem -nyomatékosítottam a szavaimat.
- Egy menetre se?
- Hé.... - horkantott fel Oscar mögöttem. - Hagyd békén már!
- Neked mi a bajod ember? - értetlenkedett Neymar.
- Meg foglak ütni! - fenyegette meg Oscar, ami viccesen hangzott. Egyikük se egy gorilla típus.
- A humorérzékeden van mit javítani - forgatta a szemeit a társa. - De most komolyan? Neked is bejön a kicsike? - beszélt úgy, mintha itt se lennék.
- Nem vagyok süket!
- Hangosan mondtam - vont vállat, majd ismét a társa felé fordult. - Nos, Oscar??!
- Mi közöd hozzá?
- Leszervezzek neked egy menetet vele? - vigyorgott, amire egy nagyot csaptam a tarkójára.
- Ez testi sértés - nyögte fájdalmasan.
- Örülj neki, hogy nem vertem be a képed! - jegyeztem meg cseppet sem kedvesen. - A stílusod miatt igazán kijárna. Nem egy cafka vagyok, akit felszedhetsz!
- Te is rám indultál, vall be!
- Nincs az az Isten!
Oscar felröhögött mellettem. Az előbbi idegesség helyett, most csak szórakozottságot láttam rajta.
- Nem csináltam semmit - emelte fel védekezően a kezeit, mikor látta, hogy figyeljük.
- Csak beszólogatsz - kotyogott közbe Neymar.
- De hát a csajomat fűzöd! - kotyogta ki azt az infót, amit eddig titokban tartottunk. Közösen beszéltük meg, hogy a lehető legtovább húzzuk, és senkinek nem mondjuk el. A sajtó szétszedne minket, apa kiakadna, és Oscar helye is kérdéses lenne mind a nemzeti, mind a londoni csapatban. Ám Ő ezt most megszegte.
A karját a derekamra csúsztatta, s közelebb húzott magához. Ám a gyengéd érintés helyett inkább birtokló, és erőszakos volt az érintése. Nem tetszett a viselkedése, de nem tettem szóvá Neymar előtt. Majd mikor kettesben leszünk, számon kérem.
- A csajod? - döbbent le, majd csak tátogott mint egy hal. Ide-oda cikázott a tekintete köztünk, emésztette a hallottakat. - Ő az a csaj, akiről folyton beszélsz? - mutatott felém. - Anyám, ez kínos!
- Úgy tűnik, én lennék - biccentettem. Oscar adott egy puszit, amit csak egy erőltetett mosollyal fogadtam. Nem tudtam megjátszani magam. Most nem ment.
- Még meggondolhatod magad. Áll az ajánlatom - vigyorodott el perverzen. Persze tudtam, hogy most már csak a barátját ugratja. - Nem sértődik meg a kisgyerek, ha inkább engem akarsz.
- Beverek egyet - vágta tarkón Oscar. - Különben is, én vagyok az idősebb.
- Látod milyen gonosz? - panaszkodott nekem. Csípőre tettem a kezemet, majd megvillantottam neki a fegyveremet, amitől egyből a torkán akadt a szó. - Oké... leállok. Egyébként aranyosak vagytok - mosolygott. - És nyugalom, tudom. Lakat a számon - mutatta jelképesen.
- Kösz haver!
- Így most már tudom hova tűnsz el esténként - veregette vállon. - Ez azt jelenti, hogy ma is egyedül alszom - biggyesztette le a száját, de én csak elkomorodtam.
- Meglátjuk... Köszönöm a túrát, igazán érdekes volt - nyújtottam Neymar felé a kezemet. Amint elfogadta a földre rántottam. Felnyögött, de csak vállat vontam. - Csak, hogy tudd, kivel van dolgod! - paskoltam meg az arcát. A pasimnak pedig a távozásom előtt csak néhány szót szúrtam oda: - Ezért még számolunk!
Mérgesen csaptam le a telefonomat és a fegyveremet az asztalra. Felbosszantott ez az egészdolog. Nemyar rámenősködése, és Oscar viselkedése is. Utáltam, ha valaki irányítani akart, és birtokolni. Senkié nem vagyok. A magam ura...
Ő viszont... Úgy viselkedett, mintha a tulajdona lennék. Tudom, hogy Neymar kicsit messzire ment, de emiatt nem kellett volna így viselkednie, hiszen ártalmatlan a barátja. Képes vagyok arra, hogy kezeljem a helyzetet. Ha nem tudnám, sosem vállaltam volna el ezt a munkát. Ezt elfogadhatná végre.
Kopogást hallottam, s szinte sejtettem, hogy ki az. Biztos voltam bennem hogy Ő lesz. Kétségek között hagytam.
Mogorván tártam ki az ajtót. Csak pislogott rám, majd belépdelt. Egy hangos kattanás jelezte mikor mögötte belöktem az ajtót. Összefontam a kezeimet, majd közelebb sétáltam hozzá.
- Most mi rosszat tettem? - kérdezett rá csendesen.
- Nem jössz rá magadtól? - néztem a szemeibe. Csak a fejét rázta. - A viselkedésed.
- Ez miért baj?
- Úgy kezeltél, mintha a tulajdonod lennék! - emeltem meg a hangomat. Fel-alá kezdtem sétálni.
- De hát ez nem igaz! - csattant fel.
- Ne hazudj! - sziszegtem. - Tudod, hogy utálom. Én nem vagyok senkinek sem a bábja! Nem vagyok a feleséged, akivel ezt megtehetted, ezt remélem nem felejtetted el!
- Most mi a fene bajod van? Egyáltalán nem szoktam senkit se irányítgatni. Ne keverd ebbe most a feleségemet! Vagy megint itt tartunk? Mond meg, mit akarsz! - mordult fel.
- Egyáltalán nem érdekel a feleséged jelen pillanatban! - álltam meg előtte. - Az érdekel, ami az előbb történt. Megegyeztünk valamiben. Megértem, hogy a legjobb barátod, de előtte velem is megbeszélhetted volna!
- Sajnálom! Sajnálom, ha zavar, ha más rád akar mászni, aki történetesen a legjobb barátom. Sajnálom, ha érdekel mi van veled. És sajnálom, hogy szeretlek! - fakadt ki. Először fel se fogtam, hogy mit mondott. - Tudod mit? Inkább elmegyek! Elegem van ebből! - vágtatott el mellettem nagy léptekben, majd becsapta maga után az ajtót. Lesokkolva bámultam utána, és akkor esett le, hogy mit mondott...
*
Két nap telt el mióta Oscar-ral összekaptunk, de utólag már bántam az egészet. Talán túlreagáltam és nem így kellett volna megbeszélnünk. Már ha lehet ezt beszélgetésnek hívni. Inkább veszekedés. Az első komolyabb vitánk, azóta került engem és egy kicsit én is Őt. Azt viszont nem tagadhattam le, hogy hiányzott. Túlságosan is. Nem tudtam hogy is állunk jelenleg. Együtt vagyunk-e még, vagy ez volt a végszó?
Neki se ment a játék, és kedvetlenebb volt az edzéseken. Nem tudtam mit csináljak, de nekem kellett lépnem, ezzel tisztában voltam. Folyton az az egy szó járt a fejemben: Szeretlek. Azt sem tudtam, hogy ez véletlenül csúszott ki a száján, vagy komolyan gondolta-e. Tartottam attól, hogy nem gondolta komolyan, s ha rákérdezek, nem biztos választ kapok. A másik ok pedig az volt, hogy magamban sem voltam biztos. Nem akartam elhamarkodottan kimondani egy ilyen szót. Nagy felelőtlenség lenne. Az életem miatt is felelőtlenség lenne.
Mivel még volt pár óránk az "első" tétnek számító mérkőzésig, úgy döntöttem, hogy megfogadom Daniel tanácsát, és találkozom az angol férfival. Csak ő fog tudni válaszokat adni a kérdéseimre. Nem tudtam mire számítsak, így ideges voltam.
A megbeszélt kávézóba érve elfoglaltam egy asztalt, majd rendeltem magamnak egy pohár hűsítő limonádét. Szerencsére sikerült olyan helyet választania, ahol értenek angolul, így nyelvi korlátokba sem ütköztem.
Nem kellett sokat várnom, percek múlva az ajtó csilingelve jelezte az újabb belépőt. Az angol férfi hamarosan megérintette a vállamat. A gesztust mosollyal díjaztam.
- Szia! - motyogtam. - Köszönöm, hogy eljöttél!
- Szia! - mosolygott szélesen. - Miért ne jöttem volna? - kérdezett rá, miután a pincértől ő is rendelt egy pohár üdítőt.
- Szörnyen viselkedtem legutóbb. Bocsánatot szeretnék kérni, amiért rád támadtam - vallottam be a hibámat.
- Ó, nem történt semmi. Megértelek, tényleg! Ismerem apukádat, így értem a feltételezést - vont vállat. - Felejtsük el, jó?
- Rendben - bólintottam. - Igazából nem csak ezért jöttem. Szeretnék válaszokat kapni. Persze, csak ha hajlandó vagy adni - néztem rá reménykedve. Közben a rendelt italaink is megérkeztek, így jóízűen kortyoltam bele a pohárba. A hideg hűsítő hatása jól esett ezen a forró napon.
- Tudom, hogy miért vagy itt. Beszéltem Daniel-lel - adta meg a magyarázatot a ki nem mondott kérdésre. - Teszem hozzá, magam is kitaláltam.
- Kiszámítható vagyok? - pislogtam kíváncsian.
- Attól függ kinek - döntötte oldalra a fejét. A jókedve és mosolya rám is pozitív hatással volt. - Szóval, mit szeretnél tudni?
- Honnan ismered az apámat? - tettem fel a leginkább válaszra várt kérdésemet. Látszólag várta is, így előtte megjegyezte, hogy a megértés miatt az ő hátterét is el kell mesélnie. - Nem baj! Érdekel a történeted.
- Én angol nevelőszülőkkel nőttem fel. A vér szerinti szüleim ott hagytak a kórházban a születésem után. Két éves voltam mikor kikerültem az árvaházból. Sokáig nem is sejtettem, hogy adoptáltak, egy levélből jöttem rá, amit a szüleim tudta nélkül bontottam fel. Persze, nagy sokk volt ez nekem, és nem tudtam kezelni. Rosszabbnál rosszabb társaságokba keveredtem, de nem voltam hajlandó erről a témáról beszélni a szüleimmel. Amikor pedig meggondoltam magamat, már késő volt. Egy tömegbalesetben haltak meg Londonban - motyogta, én pedig bátorítólag megszorítottam a kezét. - Egy londoni árvaházba kerültem 16 évesen, de pár hónapra rá visszahoztak az Államokban. Utólag persze már tudom kinek a keze volt benne, de azt is megtudod majd. A maradék 2 évet egy intézetben töltöttem, majd kikerült a való életbe, az utcára. A baráti körömet megint nem jól választottam meg, majd találkoztam azzal az emberrel, aki mindkettőnk életét megkeserítette.
- Kire gondolsz? - ráncoltam össze a homlokom.
- Patrick Hopkins - mondta ki azt a nevet, amit a legjobban gyűlöltem.
- Te ismered Őt? - lepődtem meg. Egyre érdekesebbnek találtam a történetét, és a kapcsot, vajon miért és miként találkozott az apámmal.
- Nem csak ismerem, Neki dolgoztam - hajtotta le a fejét. Nem volt erre büszke, a testbeszéde mindent elmondott.
- Mi történt? - dőltem hátra a székemen, és a kezemet összekulcsoltam.
- Bekerültem egy társaságba, akiknek az volt a dolguk, hogy összehozzanak nekem vele egy találkát. Megtervezett mindent. Elhittem minden szavát, hogy jobb életem lehet mellette. Belementem, nem is számított a következmény. Kiképezett, tanított. Évekig mellette voltam. Aztán elmondta, hogy Ő miatta kerültem vissza Európából, és mindent kézben tart. Azt mondta, ha itt az ideje elmondd mindent az igazi családomról.
- Nem azt kaptad, amire vártál, jól sejtem?
- Jól. Körülbelül másfél éve mondott el mindent. Azt, hogy megfenyegette a szüleimet, akik nem voltak befolyásosak, apám tehetetlen volt, így egy ikerpár helyett csak a húgommal tértek haza a bátyámhoz. Tönkretette az életünket, és ezt mind büszkén mesélte. Azt hitte hálás leszek, de csak gyűlöletet éreztem.
- Hogy jön képbe az apám?
- Volt előnye is annak, hogy a kegyébe fogadott. Rengeteg kapcsolatom lett a tudta nélkül. Megtudtam, hogy apádnak dolgozik a testvérem. Hosszú hetekig tervezgettem, hogy eljövök Tőle. Nem volt boldog, de nem tarthatott ott. Visszamentem a szigetországba, és felkerestem apádat. Először bizalmatlan volt velem, ami érthető, de sikerült meggyőznöm, bár hosszú időbe telt.
- Megtaláltad a testvéreidet?
- Igen, a bátyámat. A húgomról csak annyit tudok, hogy megölték.
- Várj, azt mondtad, nekünk dolgozik. Akkor nekem is ismernem kell - kaptam észbe. Kíváncsian fészkelődtem. - Ki az?
- Nem hiszem, hogy...
- Megbízhatsz bennem. Én is annyira utálom a volt főnöködet, mint te - bólintottam biztatóan.
- Figyelj ez bonyolult, ő... hát... nem igazán... - akkor értettem meg az egészet. Hosszú hónapok óta tudja, de nem szólt a testvérének. Nyomós oka kellett, hogy legyen, vagy egyszerűen csak félt.
- Nem tudja ki vagy, igaz? - sóhajtottam fel, de nem nézett rám. Csak az asztallapot bámulta. - Kérlek, Jay! Segíteni akarok. Te is segítettél nekem, a minimum az, hogy viszonzom. Mondj egy nevet!
- Daniel...
Sziasztok!
VálaszTörlésMit is írhatnék... Azt, hogy fenomenális már annyiszor mondtam, de ma egy kicsit mást is érzek. A régi történethez képest ez sokkal kiforrottabb, összetettebb és izgalmasabb. Nagyon jót tett neki, hogy váltott szemszögben íródik. Egyszerűen imádom és köszönöm, hogy olvashatom. Puszi nektek: Dolores <3