Sziasztok!
Ezen a hideg, őszi pénteken biztos jól fog majd esni egy kis olvasnivaló. Köszönjük szépen a pipákat, amiket az előző részekhez kaptunk. Irtó hálásak vagyunk érte. Az oldal pedig a mai nap elérte a 6500 megtekintést, ami a Ti érdemetek! Még egyszer köszönjük! Jó szórakozást kívánunk!
Kira & Vivian
Karen
Fogalmam sincs menyi ideje fekszik mellettem a spanyol, de megnyugtatott a jelenléte. Szorosan öleltem magamhoz, de még mindig halkan szipogtam. A hajamat simogatta, és várta, hogy megnyugodjak.
- Jobban vagy? - kérdezte csendesen hosszú idő után.
- Azt hiszem - suttogtam a sírástól kicsit rekedten.
- Mi történt veled? - simított végig gyengéden a bőrömön.
- Az a törpe mitugrász is itt van még? - tereltem a szót, hogy ne kelljen az álmaimról beszélnem.
Fernando vidáman felnevetett.
- Hééé! Itt vagyok még - horkantott fel valaki a fotel felől. Felemeltem a fejemet, és tényleg megpillantottam azt a személyt, akire éppen gondoltam.
- Ja… Bocsi - motyogtam. Visszahajtottam a fejemet Fernando mellkasára. Az ismeretlen férfira pislogtam, aki a mobilját nyomkodta. Nem is nézett ránk, aminek örültem.
- Ő ki? - néztem a barátomra. Suttogtam, hogy a társa meg ne hallja.
- Egy barátom, és a csapat tagja. Nem kell félned - simogatta meg az arcomat.
- Amúgy Cesc Fabregas vagyok - szólt közbe a játékos a fotelből, de fel se nézett a mobilból. Nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert nem akar tolakodó lenni, vagy mert nem érdekli.
- Karen Hopkins… és bocs az előbbiért - motyogtam.
- Megszoktam - legyintett. - Azt hiszem magatokra hagylak… és nyugi… én nem láttam senkit és semmit.
- Köszönöm Cesc - ejtett meg egy hálás mosolyt Fernando.
Végre kettesben maradtunk, de tudtam, hogy fel kell kelnem az ágyból. Nagyot sóhajtottam, nyomtam egy puszit a spanyol arcára, majd kicsúsztam az ágy szélére. Fernando abban a pillanatban velem együtt mozdult. Ebben a pillanatban teljesen olyanok voltunk, mint két mágnes, akik vonzzák egymást…
- Mi történt az előbb Karen? - puszilta meg a vállamat.
- Csak álmodtam - feleltem csendesen.
- Álmodtál? - csodálkozott el. Felsóhajtottam. Tudtam, hogy el kell magyaráznom neki, mert addig nem hagyna békén, míg el nem mondok mindent.
- Mióta visszajöttem… - utaltam a seregre így. Reménykedtem, hogy venni fogja a lapot. - Azóta rémálmaim vannak.
- De amikor együtt voltunk nem voltak rémálmaid - rázta meg a fejét. Nem hitt nekem.
- Fernando… - kacagtam fel. - Először végigszeretkeztük az éjszakát…- nem volt fura, hogy ezt mondom… Nem fogalmazok nyersen. Mert többnek éreztem, mint egy sima szexet. - Másodjára megnyugtatott a jelenléted. De azóta sok minden történt.
- Sok minden? Miért mi történt azóta? Csak pár hét telt el… Pár nap… - felálltam az ágyról, hogy könnyebben megmutathassam neki. Felhúztam a toppomat, így szemügyre vehette a már haloványabb zúzódásaimat. Azonnal elsápadt.
- Sok minden történt - sóhajtottam fel. Hozzám lépett, a kezét pedig óvatosan a derekamra csúsztatta. Talán attól félt, hogy fájdalmat okoz majd.
- Mi történt? - faggatózott tovább. Láttam a szemében, hogy tényleg érdeklik a történtek.
- A Bajnokok Ligája győzelem utáni ünnepségen megtámadtak a stadionban - motyogtam alig hallhatóan.
- De ki? Ki volt az?
- Fogalmam sincs - ráztam meg a fejem tanácstalanul. - De kérlek! - érintettem meg az arcát. - Erről nem beszélhetsz senkinek se. A főnökeim nem tudják. Carter, James és az én titkom. A történtekről sem tudnak..
- De miért? - kérdezte szinte suttogva.
- Mert akkor nem lehetnék itt veletek… Veled - motyogtam. Hiába hívtam fel, és mondtam azt, amit… Rengeteget járt a fejemben, szinte csak rá gondoltam. Pedig tudom, hogy nem szabadna, de nem tudok ellene tenni. Hiányzott nekem.
Közelebb lépett hozzám és megcsókolt.
- Bízhatsz bennem - lépett hozzám még közelebb, majd megcsókolt. A szavakat suttogta, majd a homlokát az enyémnek támasztotta. Hálásan mosolyogtam rá, majd szorosan átöleltem. Szükségem volt rá. Arra, hogy itt legyen.
*
Már három napja vagyok ebben a hülye edzőtáborban, de be kell vallanom nem sok nyugodt percem volt. Napközben az edzések, majd az interjúk, amikre én is elkísértem a focistákat. Mellette pedig magammal is küzdöttem. Tényleg ott volt az apám a stadionban, vagy sem? Miért támadtak meg?
Este 11 óra ellenére kávéval a kezemben járkálok fel és alá a szobámban. Különböző adatokat próbáltam megnézni, amit Angliában megtudtam az adatbázisból. Nekem csak részleges hozzá férésem van, így nem találok semmi konkrétat. Mintha apám nem is létezne,, vagy titkosítva lenne róla minden adat.
Valakitől kell valami információ. Kellene egy jelszó, amivel betudok lépni és többet tudhatnék meg...
Megszólalt a mobilom, és meglepődtem, amikor Carter nevét olvastam.
- Szia Carter - köszöntem csendesen.
- Szia Karen. Gondoltam felhívlak, hogy tudjam hogy vagy? - érdeklődött aggódva.
- Mondjuk azt, hogy egész jól - vontam vállat egyszerűen.
- Sérüléseid? - kérdezett rá.
- Mintha nem is lennének - vágtam rá azonnal. Felsóhajtott a lány, mert nem nagyon hitte el. Nekem viszont eszembe jutott valami. - Carter kérni szeretnék valamit! - bukott ki belőlem egyszerűen.
- Igen? - csodálkozott el.
- Szükségem lenne egy kódra, amivel kutathatnék a cég rendszerében egy ember után.
- Van kódod… - értetlenkedett.
- De ez a személy... Olyan, mint akit direkt rejtegetnek… Kevés vagyok ahhoz, hogy megtaláljam az illetőt - csend honolt a vonal másik végén. Szerintem magban mérlegelt, hogy mit tegyen. Attól féltem, hogy elutasít.
- Marco bácsi jelszavát megtudom adni. Mindig motyogja, amikor bepötyögi. Már álmomból felébresztve is eltudnám mondani.
- Köszönöm Carter - hálálkodtam a lánynak. Tudom, hogy túl sokat kértem. - Hogyan hálálhatnám meg?
- Úgy, hogy nem jönnek rá apáék a kutakodásodra - kuncogott.
Lediktálta a kódot, majd a jelszót is. Szinte azonnal be is pötyögtem, amivel rájöttem, hogy nem tévedtem. Marco profiljában sokkal több mindent látok. Bepötyögtem apám teljes nevét, és kilökte az adatokat.
Tátott szájjal bámultam a képernyőre. Minden információt megtaláltam. Mikor született, hol és mikor végezte el az iskoláit, a hadseregbe lépésének dátuma, anyával való megismerkedése és az esküvő, a születésem... minden...
Beletekertem az olvasmányba, és ott olyan ügyek voltak felsorolva, amikhez apámnak köze lehetett. A legnagyobb meglepetés akkor ért, mikor anya halálának a dátuma is ott szerepelt… Emellett még több tucat ilyen dátum nevekkel megtoldva.
Az utolsó mondat pedig csak fokozta ezt az érzést: 2011-ben kilépett a katonaságtól. Tartózkodási helye: ismeretlen.
Minden információt kimásoltam egy word dokumentumba, majd lementettem magamnak. Gondosan kijelentkeztem Marco fiókjából, nehogy feltűnjön bárkinek is a jelenlétem.
Próbáltam felfogni mindazt, amit olvastam. Apámnak köze lenne anyám halálához? Köze lehet ennyi ember halálához? És mi az, hogy 2011-ben kilépett? Nem jelentkezett nálam. Nem tudok róla semmit se. Azt sem tudtam, hogy kilépett.
Azt hiszen, rosszul tettem, hogy kutakodtam. Fogalmam sincs róla, hogy mibe kevertem magamat, a munkatársaimat és a barátaimat. Bajba kevertem így Nando-t és a többieket is.
Tényleg apám lenne a legnagyobb ellenségem? Mert ha igazak ezek az információk, akkor biztosan.
Elcsendesedett a szálloda, ezért úgy döntöttem, törődök kicsikét magammal is. Nem vágytam másra, mint egy kiadós testedzésre, futásra.
Lassan húztam magamra a melegítőmet és a sportcipőmet. Hajamat szoros copfba kötöttem, a fegyveremet a bokámra rögzítettem. Csendesen sétáltam ki a szobám ajtaján, a folyosón ácsorgó focistáknak pedig csak biccentettem.
Az épület elé érve először a fülesemet helyeztem be a megfelelő helyre, majd kapcsoltam be a legütősebb zenéket, hogy ez diktálja majd a tempót. Nyújtottam egy kicsit, s csak ezután lendültem bele.
Hatalmas köröket írtam le a tömb körül. A harmadik ilyen körnél jártam, amikor egy fekete Mercedes parkolt le a bejárat előtt. Lassítottam, és szinte azonnal megálltam. Kíváncsi voltam, mert úgy tudtam egy látogatója se lesz a csapatnak. James még pár napig távol van, a csapat többi tagja pedig pihenőn van.
- Szia Karen - szállt ki mosolyogva a kocsiból Daniel.
- Daniel, te hogy kerülsz ide? - lepődtem meg. Közelebb léptem hozzá, majd szorosan magamhoz öleltem.
- Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e - vont vállat. - Carter elárulta a címet.
- Csak azért jöttél el ideáig, hogy láss? - csodálkoztam el. Egy padhoz vezetett, ami pontosan a bejárat előtt helyezkedett el. Mosolyogva huppantam le a faszerkezetre, és magammal húztam őt is.
- Miért? Baj? - kérdezte csendesen.
- Inkább csak megleptél - vallottam be.
- Remélem kellemes meglepetés azért.
- Az - vágtam rá azonnal, amire elmosolyodott. - Szeretném megköszönni, amit a stadionnál tettél értem.
- Nem is tudom, hogy miről beszélsz - magyarázta.
- Ohh…- rájöttem, hogy miért teszi a hülyét. Hiszen ő is megígérte, hogy nem fogja senkinek se elárulni, ami történt. - Attól köszönöm.
- Bármikor… Leszek az őrangyalod - simított végig a kezemen.
- Azt hiszem nekem tényleg szükségem van egy őrangyalra - vontam meg a vállam. - Teljes állásban.
- Teljes állásban legyek a védelmeződ? Hát… - vakarta meg elgondolkodva az állát. - Kihívás elfogadva.
A bohókás kijelentésén egyszerűen felnevettem. Vidáman kuncogtam rajta. Ezzel is kiszakított az unalmasnak tűnő napokból.
- Mi az Daniel? Mit bámulsz rajtam? - pirultam el halványan. Csak remélni tudtam, hogy ezt nem veszi észre a sötétben.
A kezét az arcomra csúsztatta. Levegő elakadt a mellkasomban, hirtelen a szám is kiszáradt. Közelebb hajoltam hozzá és vártam… Vártam, hogy az ajkai birtokba vegyék az enyémet. Az ujjait a tarkómra csúsztatta, majd finoman megcsókolt. Nem toltam el magamtól, csak bátortalanul viszonoztam a csókját.
Fogalmam sincs miért teszem ezt vele. Azt sem értem, hogy miért vágyok a csókjára, de nem is érdekel.
- Szerintem ez azért jobb volt, mint az első - ejtett meg egy kacér vigyort miután elváltunk egymástól.
- Az volt - vallottam be őszintén. Csak megcirógatta az arcomat. Nem tudom miért, de nem akartam elszakadni tőle ebben a pillanatban. Tudom, hogy egyáltalán nem helyes, amit teszek. A zsigereim legbelül Fernando-hoz húznak. Őt akarom megcsókolni, ölelni… De ilyenkor felgyullad az a bizonyos lámpa a fejemben. Nős, és a védencem. Valamint itt van Daniel, aki egy igazán jó ember. Nőtlen, és nem mellesleg kedvel engem. Hiszen most is ő csókolt meg.
- Lenne kedved… - kezdtem el motyogni. - Lenne kedved feljönni a szobámba?
Fogalmam sincs miért kérdezem. Azt se tudom akarok-e tőle valamit fent. Egyszerűen csak kibukott belőlem, és most reménykedek, hogy velem jön.
- Lenne kedvem - bólintott mosolyogva. Azonnal felpattantam a padról, és intettem a fejemmel, hogy kövessen. Nem akartam beszélni, sem magyarázkodni. Csak egy nyugodt éjszakát akartam eltölteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése