Sziasztok!
Sokak által várt őszi szünet napjaiba csöppentünk. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a Mindhalálig is szünetre megy, mert szó szincs ilyesmiről. Megérkeztünk a következő résszel és mindenkit biztosítunk arról, hogy egy hét múlva ismét jelentkezünk. Tudom, hogy nem lett ez a legjobb részem, sőt írtam már jobbat is, de sajnos ez most ilyenre sikeredett. Volt olyan jelenet, amit többször írtam át, mégis gyengének érzem. Persze, lehet, hogy Ti máshogy látjátok, és remélem a véleményeteket akár pipa, akár hozzászólás formájában megosszátok velünk. Örülnénk neki! Jó szórakozást mindenkinek! Pihenjetek sokat, élvezzétek a szünetet, akinek pedig nincs: kitartás!
Kira & Vivian
Carter
Miután elindultam, még hallottam azt, ahogy a leányzó elmeséli az apukájának az elmúlt percek eseményeit.
- Várj! - szólt utánam a férfi, mikor már jó pár lépést megtettem.
- Igen? - fordultam meg. A karjaiba vette a lányát, és úgy haladt felém. Már azzal is meglepett, hogy angolul szólt hozzám.
- Nem volt esélyem megköszönni - mosolygott. - Tudom, borzalmas apának tarthatsz...
- Miért gondolnálak annak? - értetlenkedtem. Egymás mellett lépkedtünk és azt vettem észre, hogy a pálya szélén sétálok mellettük.
- Hát, hogy még a lányomra se tudok odafigyelni.
- Bárkivel megesik ennyi ember között - vontam vállat.
- Mindenesetre köszönöm! - mosolygott szélesen. Alba a nyakához bújt. Látszott rajta, hogy elfáradt már. Nem is meglepő, hiszen már lassan éjfél felé közelít az idő.
- Nagyon szívesen - mosolyogtam rá.
- Modortalan vagyok. A lányomat már ismered. Alvaro Arbeloa - nyújtotta felém a kezét, mikor megálltunk egy kevésbé zsúfolt részén a pályának.
- Carter. Carter Horan - ráztam vele kezet. Épp mondani akart valamit, mikor egy csinos szőke nő ijesztette meg hátulról. Elmosolyodtam, mikor egy puszit nyomott a férfi arcára. Sejtettem, hogy ő lehet a felesége.
- Ő pedig a feleségem, Carlota - mutatta be a párját. Köszöntünk egymásnak, és akkor vettem észre, hogy egy kisfiút tart a kezében. Nagyjából egy éves körüli lehetett és engem bámult a hatalmas barna szemeivel. Egyből elolvadtam tőle. - A kis huncut, pedig Raul.
- Édes - simogattam meg az arcát.
- Megfogod? - kérdezte mosolyogva Carlota. Csak a fejemet ráztam, de ő akaratosan a kezembe nyomta a kisbabát. Huncutul bámult miközben nagyokat kacagott.
- Kedvel téged - nézett biztatóan rám a büszke apuka.
- Nekem is kell egy ilyen baba - motyogtam nevetve, mikor a nyakláncommal kezdett játszani.
- Hát rossz helyen kopogtatsz - vigyorgott rám Alvaro. - Nős ember vagyok.
- Hülye - forgattam a szemeimet.
- A barátodnál add le a rendelést. Nem hiszem, hogy el kell magyarázni, hogy kell összehozni - a felesége csak nevetve fejbe vágta.
- Megütlek - fenyegettem viccesen.
- Játsszuk le! - mutatta fel a karját, mintha meg akarna ütni. A fejemet ingatva fordultam inkább a fia felé, aki már az anyukájához nyújtózkodott, így muszáj volt eltávolodnom tőle.
- Ő az én új szerelmem! - jegyeztem meg mikor Carlota elköszönt és elment a gyerekekkel. - Az én hercegem.
- Nagy nőcsábász - kacagott. - Leveszi a nőket a lábukról. Az apjára ütött.
- Ó, egód a helyén - löktem meg viccesen. - De megsúgom, engem nem!
- Nagyon kár - sétált el kacagva. Csak beintettem neki, de nem foglalkozott vele. Nevetve intett hátra, majd tűnt el a tömegben.
Az éjszaka alatt nem aludtam pár óránál többet. Folyamatosan megébredtem, míg Karen végigaludta. Gondolkodtunk rajta, hogy kihívjunk hozzá orvost, de akkor meg mindannyian bajba keveredünk. Apa és Marco bácsi megtudja, és kezdődhet a magyarázkodás.
Reggel még csak ébredezett a város, mikor én már kávét főztem magamnak. Szükségem volt rá. Míg a gép lefolyatta a fekete nedűt, ránéztem a kolleganőmre is. Változást nem tapasztaltam, behúztam magam mögött az ajtót és a koffeinadagomért mentem. Monoton mozdulatokkal öntöttem bele tejet, ízesítetem egy kanál cukorral, majd az asztalhoz ültem. Lassan kortyolgattam és csak bámultam ki a fejemből.
- Benne vagyok - ült vele szembe Daniel. Sikerült úgy megijesztenie, hogy a kávét magamra borítottam. Mérgelődve kezdtem törölgetni a fehér pólómra fröccsent italt, de pillanatokon belül feladtam a lehetetlen harcot.
- Neked is jó reggelt! - morogtam. - A kávét a számban szeretem, nem a ruhámon.
- Elnézést! - vont vállat, de nem igazán törte magát ezen.
- Szóval, miben is vagy benne? - kérdeztem kedvesebben. Elfogyasztottam a maradék néhány korty italt, majd a mosogatónál gyorsan el is öblítettem.
- A világbajnokságban. Segítek - jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
- Mi ez a gyors pártfordulás? - vontam fel a szemöldökömet.
- Gondolkodtam az ajánlaton. Egy hónapba nem halok bele - tért ki a válasz alól. Összeszűkült szemekkel méregettem. Valami itt nem stimmelt. Túl jól ismertem már.
- Szóval, mi a valódi ok? - fontam össze a mellkasom előtt a kezemet. Csak felsóhajtott és az asztallapot bámulva kezdett beszélni.
- Karen... a támadás...
- Ugye, tudod, hogy nem egy válogatottat védünk velük? Lehet nem is egy városban leszünk. Ezt tartsd szem előtt!
- Tudom - mormogta. - De menni akarok!
Vállat vonva jeleztem, hogy nekem mindegy mit tesz. Igazság szerint viszont belül örültem neki, hogy így döntött. Legalább nyugodt lehetek a társam miatt. Aggódhatok bőven majd más miatt.
Egy tiszta póló után kutattam a táskámban, mikor megcsörrent a telefonom. Ismeretlen számot jelzett, de arra rájöttem, hogy egy spanyol szám az. Marco bácsin kívül nem jutott eszembe más eshetőség, így felvettem a telefont.
- Itt Horan.
- Hello Carter - szólalt meg angolul Torres. A szemeim elkerekedtek, és vártam, hogy folytassa. - Itt Fernando. Zavarlak?
- Nem, nem zavarsz - ültem le a kanapéra. - Miben segíthetek neked?
- Kérdezni szeretnék tőled - motyogta.
- Hát akkor kérdezz! - mosolyodtam el. Felnőtt férfi, de most egy ijedt kisfiúnak tűnt. - Nem eszek embert. Főleg nem telefonon - oldottam a feszültséget.
- Tényleg Karen fog minket védeni a VB-n? - bökte ki kertelés nélkül. Örültem neki, hiszen nem kellett harapófogóval kihúznom belőle a választ.
- Ez miért érdekel téged?
- Tudnom kell! - jelentette ki határozottan. - Igen vagy nem?
- Igen. Ő és James lesznek a ti testőreitek - erősítettem meg Őt abban, amit valószínűleg már Karen is közölt vele.
- Óóó - nyögte ki.
- Baj van Fernando? - kérdeztem rá csendesen. Pedig tudtam, hogy mi járhat a fejében. Sejtettem minden egyes gondolatát.
- Nektek, hogy megy? - nyögte ki.
- Micsoda? - értetlenkedtem. Ebben a pillanatban nem értettem mire gondol.
- Tudom, hogy Te és Oscar - magyarázta, ami megrémisztett. Honnan jöhetett rá? Vajon mindenki tudja a csapatnál?
- Honnan...?
- Honnan tudom? Oscartól. Tudott rólam és Karenről - jegyezte meg, amit tudtam. - Ezért mondta el.
- Óóó - motyogtam. - Nem könnyű, mindig van kockázat... Nem csak a munkám miatt... Ott a lebukás veszélye is - sóhajtottam fel. Nem akartam a spanyolban hamis reményeket kelteni.
- És szerinted menni fog? Túl lehet ezen lendülni? - faggatott.
- Rólatok vagy rólunk beszélünk? - mosolyodtam el.
- Mind a kettőnkről? - kérdezett rá bátortalanul. Elgondolkodtam a válaszon. Hiszen annyira nem ismertem se Őt, se Karent.
- Mi próbálkozunk - vontam vállat. - Ha megpróbáljátok sosem tudhatod. Túl nagy a kockázat, így tényleg akarnotok kell.
- Én akarom. Komolyan. Csak nem értem ő miért nem
- Talán csak fél - találgattam. Megértettem Karent, hisz ő többet kockáztatna, mint én. - Beszélj vele őszintén. Mást nem tudok mondani.
- Köszönöm.
Telefonálás után magamra kaptam egy másik ruhadarabot, majd a konyhában gyógyszer után kezdtem kutakodni. Percekkel később Daniel jelent meg mellettem, hogy értesítsen Karenről.
Egy pohár víz és két szem gyógyszer társaságában sétáltam be a hálóba. Miután nem akarta bevenni, ráparancsoltam és sikerült szófogadásra bírnom. Kihúzni semmit sem tudtunk belőle, csak azt, hogy ő sem tudja ki támadta meg.
Szívesen elmondanám apának, hogy ki tudjuk deríteni, de akkor meg bajba keverném magunkat. Így marad a titoktartás, hiszen ebben az esetben senki nem tudhat a támadásról...
*
Alig töltöttem el egy napot Londonban, másnap hajnalban már Oroszország felé repültem apával. Informátorokat talált, akik megpróbáltak nekünk segíteni, ám mint utólag kiderült, sajnos nem jártunk sikerrel. Semmi újat nem tudtunk meg.
Másnap hajnalban repültünk csak haza Londonba. Otthon várt rám a pakolás, mert napokon belül indulnunk kellett Daniel-lel Dél-Amerikába.
A repülő út rettentő hosszú volt és alig vártam, hogy a repülőgép Sao Paulo-ban landoljon.
A szállásunk egy fél órányira volt a reptértől, mi pedig már alig vártuk, hogy elfoglalhassuk a szobáinkat és ágyba dőlhessünk. Hiába pihen az ember a repülőn, így is kimerítő ennyit utazni.
- Fáradt vagyok - hisztiztem, miután kifizettük a taxist, és a csomagjainkkal együtt elindultunk a luxusszálloda bejárata felé.
- Én is - motyogta.
- Az elmúlt négy napban nem csináltam mást, csak ide-oda repkedtem. Most vagy két napig alszom - jegyeztem meg vágyakozva. Persze, tudtam, hogy erre az esélyem a mínusz nulla, mégis jó volt erre gondolni. A puha ágyra.
- El kell téged szomorítanom - nyitotta ki vigyorogva előttem az ajtót, ami a hatalmas bejárati csarnokba vezetett. A recepcióson és a biztonsági őrökön kívül már senkit nem találtunk. - Délelőtt jelenésünk van.
- Nem érdekel - motyogtam.
- Majd felkeltelek - kacagott rajtam, de csak nyelvet öltöttem rá. Szerencsére a recepción alig 15 perc alatt mindent elintéztünk, így percekkel később már a lakosztályainkat vehettük igénybe.
Másnap reggel úgy ébredtem, ahogy este ledőltem az ágyra: ruhástól. Első utam a fürdőszobába vezetett, ahol egy frissítő zuhanyt vettem.
Sokkal jobb kedvvel álltam neki az öltözésnek és a készülődésnek, mint amivel tegnap este érkeztem. Izgatott voltam, hogy Oscar mit fog majd szólni, ha meglát.
Még reggeli előtt szerette volna a szövetség, ha megismerkednek velünk a csapattagok, így első utunk a szakmai stábhoz vezetett. Éreztem, hogy egy-két férfi gyanakodva méregetett. Nem hittek bennem, de nem zavart. Megszoktam már, hogy kételkednek bennem, hiszen nő vagyok.
Az edző szerencsére barátságosan fogadott minket, beavatott minket egy-két alapvetődologba, majd a csapathoz kísért minket.
- Fiúk! Szeretném bemutatni a testőreiteket. Carter Horan és Daniel Porter - mutatott be minket a játékosoknak. Döbbent arcokat kaptunk, de engem csak egy reakció érdekelt. Felkuncogtam, amikor megláttam Oscart, tátott szájjal. Pont ezt a meglepődöttséget vártam Tőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése