Sziasztok!
Október első péntekjén sem felejtettük el a soron következő fejezetet. Köszönjük szépen az eddig kapott pipákat. Jó látni, hogy azért érdekel Titeket a történetünk. Reméljük ez a rész is tetszeni fog Nektek. Jó szórakozást!
Kira & Vivian Leite
Karen
Carter napok óta nálam húzza meg magát, ami egyáltalán nem zavar. Csak elvagyunk egymás mellett, valahogy jól esik, hogy nem vagyok egyedül.
A lány még alszik, így eljöttem futni. Még sötét volt, amikor elindultam és azóta is taposom a kilométereket. Már alaposan fáj a lábam, de ezzel nem foglalkozhatok. A feladatomra koncentrálok, ami ebben a pillanatban a futás.
Befordultam a sarkon, újra neki lendültem a távnak, amikor ismerősbe botlottam. Szó szerint, hiszen neki estem egy férfinak, ráadásul nekem szaladt egy kutya is.
- A francba! - káromkodtam, miután stabil lábakon álltam.
- Uno. Viselkedj! Nagyon sajnálom, Karen - lepődtem meg. Igazából talán akkor, amikor a nevemen szólított. Felnéztem rá. Tudtam, hogy ismernem kellene a férfit. - Iker vagyok…
- Iker Casillas - jutott eszembe a mappákból a neve. - Sajnálom, hogy neked mentem.
- Én kérek elnézést. Elengedtem a kutyát, és nem figyeltem rá, mert Martin sírt.
- Tényleg… A kisfiad - mosolyodtam el, hiszen tudtam, hogy született a télen egy kisfia. Oldalra biccentettem a fejemet, így megláttam a babakocsit.
- Közelebb jöhetsz. Nem harap a fiam - vigyorgott Iker. - Még nincs egy foga se.
Elnevettem magam, majd megkerültem a spanyol férfit. A kisbaba a babakocsiban volt, hatalmas kék szemekkel pislogott rám.
Be kell vallanom elgyengültem. A gyomromban kicsit fullasztó érzést kelt életre. A baba… a család utáni vágyam… Tudom, mind erre azért vágyok ennyire, mert nekem nem volt normális családom. Apa sosem volt velünk, a munkája éltette. Anyut pedig az Élet nagyon hamar elvette tőlem, így túl hamar nőttem fel, ezért én ennél csak jobb életet szeretnék adni a gyermekemnek. Előtte természetesen meg kellene találnom az igazit. Vagy legalább is nem egy olyan férfit, akinek családja van.
- Kiveheted, ha szeretnéd - mosolygott kedvesen a kapus.
- Köszönöm - motyogtam el alig hallhatóan. Nagyon óvatosan kivettem a babakocsiból Martint. A kisfiú hatalmas szemekkel pislogott rám, nagyon figyeltem rá, ahogy puszit nyomtam a homlokára. Meglepetésemre a kicsi hangosan gügyögni kezdett. Ikerre is meglepődve pislogtam.
- Szimpatikus vagy neki.
- Nagyon szép baba - le sem tudtam venni a szememet róla. Annyira imádnivaló. Egész nap eltudnám babusgatni.
Fura ez az érzés… Főleg úgy, hogy bármikor rám tör, amikor egy édes és gyönyörű babát tartok a kezemben. Erről viszont nem beszélhetek senkinek. Főleg nem a munkatársaimnak, hiszen gyengének tartanának miatta. Talán igaz is...
- Megiszunk egy kávét? - szólalt meg pár perc csend utána férfi. Hirtelen azt se fogtam fel, hogy nekem beszél. Elég bambán pislogtam rá először, majd bólintottam. - Addig is foghatod Martint.
Egy órát töltöttem a Real Madrid kapitányával, egész jól elbeszélgettünk. Mindenről mesélt nekem, amire éppen kíváncsi voltam. Mesélt magáról, a csapatról és arról is, hogy körülbelül mi vár ránk a nyár elején. Egyre jobban eltudom képzelni, hogy mire számítsak.
Jelen pillanatban az a véleményem, hogy itt Spanyolországban kicsit túlzás a testőri felügyelet, de ez már Dél-Amerikára nem igazán biztos. A gettók… Rengetegen a rablásból szereznek pénzt, hogy ne haljanak éhen.
- Nem kell aggódnotok - ráztam meg a fejem miközben Martint visszafektettem a babakocsiba. - Akárki kerül a csapatotokhoz a legnagyobb biztonságban lesztek.
- Nem aggódik senki se, Karen - rázta meg a fejét.
- Carter tökéletesen képzett, James éveket szolgált a hadseregnél. Csak a lánya miatt hagyta ott a sereget. És azt hiszem elég jó vagyok én is.
- Mikor derül ki, hogy kit kaptok?
- Szerintem a döntő után - vontam meg a vállam.
- Ez jogos, azt hiszem. Pár nappal a döntő után a spanyol válogatott megkezdi a felkészülési időszakot.
- Ti is…?
- Azért mi kapunk pár nap haladékot - nevetett fel.
- Edzésen találkozzunk, jó? - nyúltam a zsebembe lévő apróért.
- Hagyd csak. A vendégem voltál - legyintett.
- Köszönöm - mosolyogtam rá, majd Martin arcát is megcirógattam. - Szia Hercegem…
*
Hangosan csattantam a gumiszőnyegen, de megnyikkanni se volt időm. Ma reggel nem vagyok igazán a toppon, de ezen nem is csodálkozok. Holnap utazunk Portugáliába, én pedig napok óta alig alszok. Lehet, hogy az a legtökéletesebb szó, hogy lámpalázas vagyok.
Talpra szökkentem, ahogy kiszabadultam James szorításából, de szinte azonnal próbált újra földre küldeni, de rafinált módon sikerült kibuktatnom, és így hasra esett. Azonnal a hátára ültem, amin már hangosan kacagott.
- Feladod? - kérdeztem rá.
- Persze - annyira jó hallani az életvidám nevetését. Saját magamon is érzem, hogy ez feltölt energiával. Legördültem róla, hanyatt feküdtem a szőnyegen, míg ő még mindig hasalt.
- Elfáradtam - sóhajtottam hatalmasat.
- Én is. De jó volt.
- Tudom - vigyorogtam elégedetten. Lépteket hallottunk és tényleg a lustaság nyert nálam hiszen csak felemeltem a fejemet. Marco sétált be az ajtón, és láttam rajta, hogy csak részben elégedett a képpel, amit jelenleg lát. Gondolom a lazsálás nem tetszik neki.
- De jó, hogy itt vagytok mind a ketten. Beszélni akarok veletek! - jelentette ki határozottan.
- Most le fogsz tolni minket? - sóhajtottam hatalmasat miközben törökülésbe húztam a lábaimat.
- Nem… Amit mondani akarok, az sokkal fontosabb.
- Tényleg? - csodálkoztam el. James még mindig fekszik a földön, és a szeme se rebben. Marco bólintott először, majd csak leguggolt hozzánk.
- Max és én megbeszéltük a helyzetet, és arra jutottunk, hogy most már elmondhatom nektek, hogy melyik csapatot fogjátok védeni a világbajnokságon.
- Nos? - kérdezett rá James.
- Az egész spanyol válogatottat - felelte nemes egyszerűséggel Marco. Majdnem hangosan felnyögtem. Miért van ilyen „szerencsém”? Vagy miért vagyok ennyire szerencsétlen? Részlet kérdés, hogyan is fogalmazok. James se szólalt meg. - Azért ennyire nem kell repesnetek az örömtől.
- Csak gondolkoztam - vonta meg a vállát az amerikai társam.
- Sok embert jelent ez? Vagy is sokan vannak, akiket nem ismerhetek a Real-ból? - tettem fel a kérdésemet csak azért, hogy eltereljem a gondolataimat.
- Van egy pár. Ilyenkor haza tér mindenki Angliából, Németországból és természetesen Barcelonából - magyarázta Marco. Nem értettem miért emeli ki Barcelonát, de majd rákérdezek a fiúknál a repülőn.
*
Fel-alá járkálok a szobában, és csak a telefonomat bámulom. Perceken belül indulnom kell, hiszen ma este rendezik a Bajnokok Ligája döntőjét. Előtte viszont el kell intéznem egy telefont. Mindenkinek jobb így.
Előre tisztáznom kell, hogy ne okozzak galibát. Azonban ez így nagyon nehéz. Már három napja rágom magam miatta, de most megteszem. Felkaptam a mobilomat, és tárcsáztam a számot. Amíg csöngött leültem az ágy szélére.
- Vedd fel kérlek! - motyogtam. Mintha valami varázsszó lett volna, hiszen meghallottam Nando hangját.
- Torres! - szólt bele unottan.
- Szia. Karen vagyok - nyeltem egy hatalmasat.
- Karen… - lepődött meg. - Ugye jól vagy? Nincs baj ugye? - bombázott a kérdéseivel.
- Semmi baj sincs. Csak beszélni szeretnék veled.
- Karen… Még is csak valami baj van? - talált bele. Ekkor döntöttem úgy, hogy csak kimondom.
- Szakítanunk kell.
- Szakítani? - lepődött meg. - Karen…- láttam magam előtt, ahogy a homlokát ráncolja.
- Kérlek, fogadd el ezt! - vágtam a szavába. Nem engedhetek.
- Nem fogadom el. Magyarázd el! - erősködött továbbra is. Magamban morogtam a makacs természete miatt.
- A spanyolokat fogom védeni… Titeket… - nyögtem ki. Néma csend volt a vonal túloldalán. - Miattatok… Miattad kell ezt tennünk… Már a munkám leszel, és a védencem.
- Karen… - ismételte a nevemet már sokadjára. Lehunytam a szememet, és próbáltam kizárni a csábító hangját.
- Sajnálom Nando. Szia. - nyomtam ki a telefont.
Tegnap este a csapat megnyerte a trófeát, azóta sincs megállásunk. Éjszaka már visszautaztunk Madridba, és utcákat róva éltette a tömeg a fiúkat. Fura, de még én is büszke lettem ettől. Be kell vallanom talán ezekben az órákban volt az eddigi legkeményebb munkám testőrként. Nehéz egy falka részeg embert kordában tartani. Nehéz, de mulatságos is egyben.
Most csak egy dologra kell koncentrálnom, az pedig a stadionban tartandó ünnepség. Carter is csatlakozott hozzánk, hiszen ketten James-szel ezt nem igazán bírnánk.
Farmert vettem fel egy egyszerű csizmával, és felsővel. Derekamra kötöttem a fegyvertáskámat, és mivel egy bővebb és hosszabb felsőt viseltem, ezt el is takarja.
A mobilom ismét csengeni kezdett, de kinyomtam, ahogy megpillantottam Fernando képét a kijelzőn. Most tényleg erősnek kell lennem. Most az eszemmel kell gondolkoznom, nem a szívemmel… vagy éppen a vágyaimmal. Hiszen a szívem visszahúzz hozzá. Meg akarom ölelni és csókolni.
A fenébe Hopkins! Térj vissza a valóságba, és a munkádra koncentrálj!
A pici adóvevőt a fülembe csúsztattam, bár szerintem nem fogjuk egymást meghallani ebben a nagy hangzavarban. Carter, James és én… Így képviseljük a cégünket. És fogalmam sincs, hogy mi fog kisülni ebből ezen az estén.
A pálya szélén ácsorgok, mosolyogva figyelem a srácokat. Halkan éneklem azt a dalt, amit az egész stadion skandál. A fülemből kihúztam az adóvevőt, mert a folyamatos recsegése és sípolása kikészít.
- …Madrid!... Madrid! Hala Madrid! - ugrott elém a semmiből Sergio Ramos. Az ő nevét elsők között megjegyeztem, miután nyakon öntött egy vödör vízzel. Kacagtam rajta, majd megöleltem. Jó fej srác, erre rájöttem.
- Gratulálok Sergio - mosolyogtam rá.
- Köszi Szépségem - kacagott már megint. Csak megpaskoltam az arcát, majd körbe néztem.
- Itt van a családod? - kérdeztem rá, de a rengeteg ember közt úgy se vettem volna észre őket, talán még akkor se, ha ismerem őket. Bár jelenleg csak bebeszélem magamnak a gyengeségemet.
- Igen, itt vannak. Anyukám, apukám, a feleségem és a kisfiam.
- Van egy fiad? - csodálkoztam el. Martinról olvastam a mappákban, de Sergionál nem… és igazából még Fernando se mesélt róla, de azt tudom, hogy a legjobb barátoknak számítanak.
- Múlt hónapban született. De nézd, ott vannak! - fordított az egyik irányba, ahol megpillantottam egy csinos fekete hajú nőt pólyával a kezében. Abban lehet a kisfiú.
- Sergio Ramos Jr.
- Gratulálok - pusziltam meg. Elszorult a torkom ismét. Már megint ez az érzés, amit nem rég akkor éreztem, amikor Martint fogtam a kezemben. Pedig most még nem is látom a kicsit.
- Karen… - érintette meg az arcomat, amire feleszméltem. Csak értetlenül pislogtam rá először. - Neked is lesz családod. Lesz kisbabád.
- Talán egyszer - erőltettem egy mosolyt az arcomra. - Menj! Élvezd, hogy téged éltetnek -toltam rajta egy kicsit, és szerencsére magamra hagyott.
Hatalmasat sóhajtottam, miközben a hajamba túrtam. Egy pillanat alatt a mellkasomba ragadt minden levegő. Pislogtam kettőt, és reménykedtem, hogy csak a szemem káprázik... De nem… Még mindig látom őt. Ott áll, és azzal a megvető mosolyával bámul engem.
- Apa… - motyogtam magam elé. Ha valaki hallana tuti idiótának néz engem, de tudom, hogy nem vagyok az. A férfi, akit én az évek óta nem látott apámnak nézek elindult a kijárat felé, ahol először az öltözők felé lehet eljutni. Nem hagyhatom csak így elmenni. Szapora léptekkel kerülgettem az előttem bámészkodó újságírókat és zakós embereket.
Futva érkeztem meg a folyosóra, ahol senki se volt. Kapkodtam a levegőt. Hova tűnt? Nem bolondultam meg? Esküszöm, hogy láttam. Apámat láttam. Hangokat hallottam, és sietős léptekkel indultam el a vendég öltöző felé.
Kezemet a fegyveren tartottam, és beléptem az ajtón. Hatalmas meglepetésként ért, hogy gyomron vágtak. Azonnal a földre rogytam, az éles fájdalom, ami a bordáimra mért ütés miatt ért, megbénított. Becsapódott mögöttem az ajtó, de egy pár fekete cipőt láttam magam előtt. A tulajdonosa a hajamba markolt erősen, és talpra rántott. Nem az apám az.
Csak gúnyosan vigyorog rám, és belökött a sarokba. Már nem csak a bordáim fájtak, de már a hátam is.
- Oh, hogy dögölj meg! - káromkodtam hangosan, miközben feltápászkodtam. Sejtettem, hogy a támadóm nem lesz éppen fair játékos. Hiszen, nem véletlenül támadt nekem. Gúnyosan kacagott rajtam, ahogy a fegyveremért nyúltam, a kezemre vágott azzal a vascsővel, amivel a bordámra lecsapott. A pisztolyt fájdalmamba elejtettem, és a férfi egy tökéletes rúgással a padok alá rúgta, ami miatt esélyem se volt visszaszerezni.
Van egy kés nálam, de nem érem el. Marad a közel harc. A testi erőmmel kell legyőznöm, majd visszaszereznem a fegyvert. Lendült a vascső, de most nem talált el. Sikeresen elhajoltam, és meg is tudtam ütni a nagy mamlaszt, amitől meglepődött. James is mindig ezt mondta a seregben és az edzéseken is, hogy a meglepetés erejével kell hatni a támadókra. Most pedig sikerült.
Neki lendült újra, és ugyanúgy eltaláltuk egymást. Talán, ha eltöröm az orrát lesz esélyem visszaszereznem a fegyveremet. Észben kell tartanom, hogy nála ott az a vascső, amivel minden egyes csapásnál a fejemet célozta. Fejem mellett a csempe apró darabokra tört, amikor a legerősebb ütését elmérte. Elkaptam a csuklóját, és hirtelen ötlet miatt megharaptam.
- Rohadt kurva! - markolt a hajamba, és ellökött magától. Ahogy a földre estem bevertem a fejemet. Pár pillanatig azt hiszem elájulhattam, de az a mérhetetlen fájdalom, amit éreztem észhez térített.
- Ez csak most kezdődik. Készülj fel a legrosszabb dologra! - közölte flegmán. A vascső hangosan csattant a járólapon. Percekig feküdtem mozdulatlanul a hideg kövön, mire az agyamban felkapcsolódott egy vészcsengő. Nem találhat meg így senki.
Négy kézlábra kászálódtam, először a fegyveremet vettem magamhoz, majd megpróbáltam használni a rádiómat.
- Carter hol vagy? - nyögtem bele.
- A kijáratnál - kaptam röviden választ.
Elindultam a kijárat felé. Az oldalamhoz szorítottam a kezemet. A szembe jövő emberekre nem néztem rá. Nem akartam senkivel se találkozni. Nem akartam, hogy bárki lásson. Szerintem a szám feldagadt. A bordáim és a hátam egyaránt fáj. Be kell vallanom a fejem is… Tíz perc botorkálás után értem ki a bejárathoz. Carter ott guggolt a fal mellett és Danielel beszélgetett, próbáltak egy véleményre jutni.
Ebben a pillanatban nem foglalkoztam a részletekkel. Elindultam feléjük. Carter, ahogy meglátott azonnal felpattant.
- Karen jól vagy? Mi történt?
- Haza akarok menni - motyogtam.
- Jól vagy?
- Csak haza szeretnék menni - kértem csendesen. Végre rápillantottam, és a lány elsápadt, azt hiszem.
- Valaki megtámadott? - lépett hozzám Daniel, és gyengéden megérintette a karomat.
- Nem… - ráztam meg a fejem. - Csak neki mentem az ajtónak… - próbáltam hazudni, de forogni kezdett a világ. Meg akartam szólalni újra, hogy jól vagyok, de a lábaimat elhagyta az erő, és csak összeroskadtam…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése