Sziasztok!
Mint mindig, most is csak megköszönni tudjuk a kapott pipákat, visszajelzéseket. Reméljük, most is megleptek minket valamiféle visszajelzéssel. Kellemes hétvégét Nektek! Jó szórakozást kívánunk!
Kira & Vivian Leite
Carter
Amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam ülőhelyemből. Kezet nyújtottam a férfi felé, és úgy tettem, mintha nem is ismerném. Nem akarok a nőnek magyarázkodni a múltunkról. Faarccal néztük egymást, de láttam a férfi szemében egy villanást, így sejtettem, hogy lesz majd még egy beszélgetésünk kettesben.
- Azonnal jövök! - törte meg a hirtelen beálló csendet Karen. - Addig ismerkedjetek! - tűnt el a dobozzal a konyhában. Abban a pillanatban Daniel felé fordultam.
- Te meg mit keresel itt? - szegezte nekem a kérdést.
- Ezt én is kérdezhetném Tőled - böktem mellkason. - Honnan ismered Te Karent?
- A szomszédom. Kedvelem - motyogta, amivel elhallgattatott. Nem tudtam mit mondani. - Kedves nő.
- Igen, az - bólintottam. Kicsit rosszul esett erről beszélgetni vele. Több szót nem tudtunk váltani, ugyanis Karen visszatért egy tálcával, majd mindannyian helyet foglaltunk és falatozni kezdtünk.
- És öhm Carter, te mivel foglalkozol? - kérdezgetett Dan, mintha meg akarna ismerni. Pedig mindketten tudtuk, hogy nála jobban talán senki nem ismer.
- Testőr vagyok - vontam vállat. - Családi örökség. El sem tudnék más munkát képzelni magamnak.
- Ó, ez érdekesen hangzik. És milyen? Nem fárasztó? - bombázott a kérdéseivel. Karen csak csendben falatozott és somolygott.
- Figyelmet igényel, na meg precizitást. De nem nehéz - mosolyogtam rá szívből. Pontosan tudta, hogy milyen. Kicsit nosztalgikus élmények jutottak eszembe, amitől még szélesebb lett a mosolyom. Rám nézett, s mintha ugyanazt láttam volna rajta is. - Na és ti, hogy ismerkedtetek meg? - vontam be a kolleganőmet is a társalgásba.
- Költözéskor próbáltam egyedül megoldani a lépcsőházba való bejutást - kezdett mesélni Karen, majd a férfire pillantott. Daniel rá mosolygott. Úgy nézett a nőre, ahogyan régen rám. Elszorult a torkom, így a kezemet kezdtem bámulni.
- Persze, ez nem sikerült neki. Én pedig pont akkor értem haza a futásból - magyarázta lazán Daniel.
- Ez nagyon kedves volt tőled - kortyoltam az italomba. Úgy éreztem, szükségem van rá. Ilyen helyzetben meg főleg. Bár mindkettejüket ismertem, azért ez a szituáció így kellemetlen és szokatlan volt. Főleg idegennek tekinteni a férfit.
*
A vendégszobába költöztem be arra a néhány napra, míg Madridban tartózkodtam. Karen lakása igazán kellemes hangulattal bírt, meglepő volt, hogy ilyen jól pihenni tudtam idegen környezetben.
A kolleganőm egész délelőtt távolt, így hosszas pihenés után felkeltem, összerámoltam magam körül, majd egy frissítő zuhanyt is vettem. Lelkesedéssel kezdtem a napba, a tervem az volt, hogy délben majd Marco bácsit látogatom meg és kirángatom az irodájából ebédelni.
A kávémat szürcsölgettem, mialatt a laptopon nézegettem a brazil válogatottról összegyűjtött anyagot. Az edzőkkel kezdtem, s annyira belemélyedtem az elemzésbe, hogy a hangos csengőszó megijesztett. A karórámra pillantva, csodálkozva vettem tudomásul, hogy Karen még biztosan nem lehet. De neki meg van kulcsa.
Elcsoszogtam az ajtóig, s kitártam azt. Daniel az ajtófélfának dőlt, s látszólag nem lepte meg, hogy én állok előtte. Mintha ezt akarta volna.
- Jó reggelt! - ejtettem meg egy mosolyt. - Karen még dolgozik.
- Tudom - vont vállat. - Hozzád jöttem. Beszélnünk kellene!
- Gyere be. Úgyis ismered már a járást! - jegyeztem meg cinikusan. Félreálltam az útjából, ő pedig nem zavartatta magát, s mire utolértem, már a nappaliban terpeszkedett a két perccel ezelőtti helyemen.
- Munka? - bökött a fejével a laptopom felé érdeklődve. Bólintottam, majd helyet foglaltam vele szemben. Nem éreztem késztetést arra, hogy eltegyem előle a gépet. Pontosan tudja ő is, hogy működik ez. Szerintem még most alkalmazza, hiszen a kódja még mindig meg van.
- Igen. Tudod, mindjárt itt a világbajnokság.
- Hát nem fogsz unatkozni - mosolyodott el.
- Nem igazán - viszonoztam. Csend telepedett ránk, egyikünk sem tudtam mit mondhatna a másiknak.
- Carter...
- Nem kell megmagyaráznod.
- De beszélni akarok róla - kulcsolta össze a kezeit.
- Hát akkor.. - kíváncsian vontam fel a szemöldökömet.
- Bocsánat.
- Daniel...
- Tudom, hogy zavar ez...
- Jó. hogy zavar - dohogtam magam elé. - De nem szabhatom meg neked. Ez már nem az én dolgom - komolyan figyelt engem miközben a homlokán megjelentek azok a ráncok amiket annyira ismertem már. - Továbbléptünk. Csak fura... nagyon is, hogy Karenhez vonzódsz.
- Furcsa helyzet, tudom... Ezért is nem értem, miért tettél úgy, mintha nem ismernél - szólalt meg halkan.
- Ismerlek már. Tudtam, hogy akármennyi ideje is ismered, nem osztod még vele a múltad nagy részét. S bepánikoltam. Nem akartam magyarázkodni kettőnkről - vallottam be.
- A katonai évekről meséltem neki egy vacsora alatt - vallotta be, aminek hatására a szemeim kidülledtek. Tényleg kedvelheti a nőt.
- Óóóh - nyögtem ki ennyit.
- Figyelj, ha ez neked korai akkor...
- Nem... Nem... - ráztam meg a fejem. - Csak megleptél, de ha boldog leszel, engem nem zavar. Megszokjuk majd a helyzetet - mosolyogtam rá szívből. Nem akartam elvenni a lehetőségét a boldogságtól. - Maradjon így minden, ahogy van. A mi titkunk marad, hogy ismerjük egymást.
- Köszönöm - ejtett meg egy igazi porteres mosolyt. - Sokat jelent nekem a véleményed.
- Ugyan, ez a legkevesebb - legyintettem. Cinkosan rámosolyogtam. - Szerintem vonzódik hozzád, csak le kell venned a lábáról... ahogy még nálam tetted.
- Nem akarom elsietni, így csak vagyunk még. Kialakul - vont vállat kisfiúsan. A testbeszédéből leszűrtem, hogy tényleg tetszik neki a kolleganőm.
- Van időd. Rengeteg - biztatóan rámosolyogtam. Elkomorodott. Tudtam, hogy Patrick jár az agyában. De nem gondolhatunk rá folyton... - Az esküvőtökön pedig én akarok lenni a tanúd - oldottam kicsit a hangulatot, amin felkacagott.
- És a te pasi ügyed, hogy áll? - kíváncsiskodott. Beharaptam az ajkaimat, ahogy Oscarra gondoltam. Hiányzott nekem, de tudtam, hogy néhány nap múlva már ismét láthatom.
- Alakul - feleltem teljesen nyugodtan, amivel még magamat is megleptem. - Megbeszéltük.
- Melyikük az? - bukott ki belőle a kérdés. Felvontam a szemöldökömet, de nem tudtam mennyire jó ötlet lenne ezt is elmondani neki.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet ez... - ráztam meg a fejemet és a laptopomat bámultam.
- Nem erőltetem - szólalt meg hosszú perces csend után. - Csak remélem, hogy jó lesz hozzád. Megérdemled.
- Köszönöm - pattantam fel és nyomtam egy puszit az arcára. - Ha már itt vagy. Beszélni akarok veled valamiről.
- Azt hittem beszéltél apáddal a nyomozásról - csodálkozott el.
- Most nem arról akarok - tagadtam a feltevését. - Mik a terveid a nyárra?
- Miért érzem, hogy Te már tudod? - vonta fel a szemöldökét. Felkacagtam és azon gondolkodtam, hogy fogalmazhatnám meg az elképzeléseimet. - Mi lenne az? - sóhajtott fel.
- Mert tényleg tudom, hogy mi lesz az - pislogtam rá kislányosan, amin felnevetett. - Vanessa és apa viszonya elmérgesedett. Lelépett. Dan, a segítségedre van szükségem - döntöttem oldalra a fejemet.
- Menjek vissza? - döbbent le. - De tudod, hogy miért jöttem el... miért hagytalak el.
- Tudom, és nem kérnék ilyet, ha nem lenne fontos. Biztos találnánk bárkit a feladatra, de itt nagyobb a tét. Ismeretlennel nehezebb lenne a munka - folytattam az érvelésemet. Elgondolkodva bámulta a laptopomat, de nem szólalt meg, hosszú-hosszú ideig.
- Csak a világbajnokságra, ugye?
- Igen. Nem akarlak visszacsábítani - nyugtattam meg. Pedig örültem volna, ha újra ő lenne a társam.
- Alhatnék rá pár napot? - kérdezett rá, amire vadul bólogattam. Nyert ügyem van, ekkor már tudtam. Ismertem már a gondolatmenetét. - Köszönöm akkor. A beszélgetést, mindent. Ideje mennem! Van pár dolgom ma - tápászkodott fel mellőlem. Kikísértem az ajtóig, ahol egy rövid búcsúzás után szétváltak útjaink. Visszamásztam a laptop elé, és jókedvűen dőltem végig a kanapén.
*
Karen és James már Portugáliában van, hiszen ma este már a Bajnokok Ligája döntőt játsszák.
A kanapéra telepedtem vacsora után egyből. A mobilomat halásztam elő. Fel kellene hívnom Oscart.
Már a számokat pötyögtem be, mikor a gondolataimat kitöltő focista képe villant fel a képernyőn. Boldog mosollyal fogadtam a hívást.
- Törpilla - sóhajtott fel. - Hiányzol...
- Te is nekem - vallottam be.
- Mikor láthatlak már? - nyögött fel.
- Hamarosan - mosolyodtam el a türelmetlenségén. Magam előtt láttam a reakcióját, mikor pár nap múlva meglát Brazíliában a csapattal.
- Meg van már kiket védsz? - kíváncsiskodott.
- Igen, meg - adtam meg a választ.
- És elmondhatod nekem? - kérdezett rá reménykedve. Tudtam, hogy ki akarja belőlem szedni a választ, de meglepetést akartam.
- Sajnos nem mondhatom el, Oscar. A világbajnokság kezdetéig nem lehet. Engem is köt egy szerződés... - füllentettem a valósághoz hasonló tényeket.
- Kár - motyogta miközben valószínűleg kisfiúsan elhúzta a száját. - Jó lett volna, ha velünk vagy. Minden nap láthatnálak. Azért meglátogatsz még a torna előtt?
- Perverz... - motyogtam. Tudtam, hogy mire gondol. Tipikus pasi.
- Mit csinálsz? - terelte a témánkat.
- Fürödni indultam... vagyis tervezem.
- Carter - nyögött fel.
- Igen? - kérdeztem kislányosan.
- Direkt kínzol?
- Talán - nyaltam meg a számat.
- Direkt - nyögött fel megint. Ez már megállapítás volt a részéről.
- Épp most indultam el a fürdő felé - pattantam fel a kanapéról. Elcsoszogtam a fürdőszobáig és a kád szélére ültem.
- Ha tovább folytatod, felülök a repülőre és odamegyek - jegyezte meg gorombán. Viccesen hangzott a szájából, hiszen nem tudta, hogy hol lakik Karen.
- Van valami baj? - eresztettem meg egy vigyort. Csak mormogott, de értelmeset nem mondott. - Nem tehetek róla, hogy nem bírsz magaddal.
- Tudod jól, hogy milyen rég láttalak - érződött a hangjából a kísértés, a vágyakozás.
- Csak pár napja, Édes... - felkacagtam. Kis túlzásba esett, hiszen nem arról van szó, hogy hónapok óta nem találkoztunk.
- Olyan sok időnek tűnt. Nincs kit ölelgetnem - panaszkodott.
- Majd valamikor ölelhetsz - adtam kitérő választ. Aztán eszembe jutott egy megjegyzés, amit nem hagyhattam ki. - Addig ölelgesd valamelyik barátodat, Williant, esetleg Ramirest...
- Carter - motyogta a nevem. Tudtam, hogy már a határt feszegetem, de élveztem a kínzását.
- Igen, így hívnak - adtam egy teljesen ártatlannak tűnő választ.
- Mond meg hol vagy, és azonnal odamegyek - fújtatott.
- Dehogy jössz - felnevettem. Amúgy pedig nem hiszem, hogy Karen örülne annak, hogy felszenteljük a kanapéját. - Tegyük le, mert nem bírsz magaddal.
- Mi az? Nem lennél benne? - kuncogott.
- Le fogom tenni - fenyegettem viccesen. Nem utasítanám vissza, ezt ő is nagyon jól tudta.
- Törpilla...
- Muszáj. Különben tényleg megkérlek, hogy gyere ide... - rajtam volt a sor, hogy őszinte legyek. Tényleg szerettem volna, ha itt van velem, de kötelezettségei vannak, ahogy nekem is. - Pár nap és ígérem találkozunk. Majd még hívlak addig.
- Bármikor hívhatsz - vágta rá egyből, amin elmosolyodtam.
- Éjszaka felkeltelek - beszélés közben megeresztettem a vízcsapot és habfürdőt öntöttem a kádba.
- Lehet... - gondolkodott el. - Azt már most mondom, hogy vannak terveim a programunkról, szóval... nem menekülsz - csak felhorkantam, és elmormogtam pár szót az orrom alatt. - Remélem igazad van és napokon belül látlak.
- Látni fogsz - bólintottam rá, pedig tudtam, hogy úgyse látja. - Viselkedj jól. Szia.
- Szia - köszönt el motyogva és kinyomtam a telefont. Nem akartam tovább húzni a beszélgetést.
Ledobáltam magamról a ruhadarabokat, majd elmerültem a kellemesen meleg, habos vízben. Teljesen ellazított, amire pont szükségem volt.
Már akkor tudtam, hogy segítenem kell a munkatársaimnak, mikor még Londonban voltam. Persze, csak abban az esetben, ha a Real Madrid megnyeri a serleget, ami pedig az előző este meg is történt. Apáékkal társalogtunk már erről, de akkor úgy volt még, hogy négyen leszünk.
Az egész nap egy rohanásból állt, s már alig vártam, hogy bedőlhessek az ágyba, és egy jót alhassak.
James, Karen és én folyamatos kapcsolatban voltunk rádión, még ha a nagy hangzavartól alig hallottuk egymást.
Meglepődve vettem tudomásul, hogy Daniel üzenetet küldött. Várt rám a kijáratnál. Úgy gondoltam, ebből bajom nem lehet, így arra fele vettem az irányt.
- Mit keresel itt? - dőltem a falnak.
- Kicsit informálódtam... - döntötte oldalra a fejét.
- Ezt most itt akarod megbeszélni? Dolgozom... - sóhajtottam fel. Meghallottam Karen fáradt hangját a rádióban, pár szót kommunikáltam vele, majd visszafordultam a férfi felé.
- Felhívtam apádat. Ő mondta, hogy Te már leszervezted, hogy veled megyek - fonta a kezeit össze. A lábaim már kissé fájtak, így leguggoltam, hogy helyzetet változtassak egy-két percre.
- Ne légy már kiakadva! Mindketten tudtuk, hogy igent mondasz. Nem a kezedet kértem meg az istenért! - csattantam fel. - Csak egy szívességet... - halt el a hangom, mikor megláttam a kolleganőmet. Aggódva próbáltuk támogatni, de nem igazán ment. Vadul tagadott valamit, ami nyilvánvaló volt.
Daniel aggódva kapott az ájult nő után. A karjaiba emelte, miközben szólogatta. Gyorsan kellett mérlegelnünk, s úgy döntöttünk, nem visszük a kórházba, amíg nem tudjuk mi történt. Persze, Danielt nehezebb volt meggyőzni, de csak belement. Aggódó szemekkel vizslatta a nőt, amiért egy kicsit irigy voltam. Nem a párosukra, hanem a reakcióra.
Idegesen mentem vissza a stadionba, miután az exem elvitte a kolleganőmet. A folyosón haladtam, James-t szólongattam a rádióban, de nem reagált. Az egyik sarkon bekanyarodva, egy 4 év körüli szőke kislányt pillantottam meg, aki a földön ült és csak pityergett.
Azonnal felé vettem az irányt, összeszedve minden létező és nem létező spanyol tudásomat, megszólítottam.
- Kicsilány! Mi a baj? - ültem le mellé a földre, próbáltam kideríteni, hogy kicsoda is Ő.
Szipogva nézett fel rám, de nem szólalt meg. - Nem eszek ám embert...
- Elvesztettem papát - motyogta könnyes szemmel. Hangjából kihallatszott mennyire megijedt és fél.
- Segítek megkeresni... öhm, hogy hívnak? - vettem elő egy zsebkendőt, és töröltem meg az arcát. Sokkal bizalmasabban bámult rám a barna szemeivel. Annyira aranyos volt.
- Alba - vágta rá. - Alba Arbeloa.
- Rendben van Alba, gyere! Megkeressük apukádat - tápászkodtam fel és segítő kezet nyújtottam felé. - Hol láttad utoljára?
- A pályán - vágta rá. Nem is tűnt furcsának a válasza, hiszen rengeteg ember van most a stadionban. Csak megtaláljuk a szüleit...
Egymás mellett haladtunk a hangzavar irányába. Erősen szorította a kezemet, mintha attól félne, hogy engem is elveszít.
- Papaaa! - kiáltott fel boldogan, mikor egy nekünk háttal álló férfit pillantott meg a játékos kijáróban.
- Alba! - könnyebbült meg a hangja, miután hátrafordult. Elengedtem a kislány kezét, aki apukája felé rohant. Ahogy egymást ölelgették, igazán aranyos pillanat volt. Csak mosolyogtam rajtuk, és úgy láttam, ideje végeznem tovább a feladatomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése