5. fejezet

Sziasztok!

Ismételten kicsit későn, de ígéretünkhöz híven, meghoztuk a részt. Most viszont az eddigieknél kicsit hosszabbra sikerült, reméljük ez kárpótol majd titeket. A pipákért nagyon hálásak vagyunk, bízunk benne, hogy most is számíthatunk majd rátok, és esetleg néhány kommenttel is megleptek minket. Nem is húzzuk tovább az időt! 

Kira & Vivian Leite

Karen

Pár pillanatig döbbenten pislogtam Fernando-ra, aki csak állt, de nem csinált semmit se. Szó szerint semmit, csak lazán vállat vont, amikor kérdőn szét tártam a karjaimat. Talán ezért fordultam hirtelen sarkon és indultam a másik focista után. 

Szaporán kapkodtam a lábaimat, hogy el ne veszítsem a bokrok és a fák között. Hiába egyszerű park ez, nekem inkább olyan, mint egy átkozott őserdő. 

- Oscar… - kiáltottam utána, pedig abban sem voltam biztos, hogy így hívják. Nem hibáztam, hiszen megtorpant, így kis híján átestem rajta. Csodálkozva fordult felém, nekem pedig gyorsan kellett reagálnom. Muszáj volt tisztáznom a helyzetet. A lángvörös arcom viszont biztosan nem tesz komollyá. Sőt, egyenesen nevetségesen nézhetek ki. 

- Igen? - pislogott rám úgy, mint egy gyerek. Hatalmas sóhajt passzíroztam ki a tüdőmből és erőt vettem magamon, hogy meg is tudjak végre szólalni. 

- Amit az előbb láttál… - mutattam a hátam mögé, utalva a pár perce történtekre. Először a hátam mögé pillantott, majd megvonta a vállát. 

- Nem láttam semmit. 

- Oscar… 

- A nevemet legalább megjegyezted már - kacagott rajtam. Fogaimat csikorgatva bámultam rá. Hogy? Miért kezeli ennyire lazán ezt a dolgot? Talán éppen egy családot teszek tönkre minden tettemmel. 

- Szeretném megmagyarázni. Fernando és én… - elakadtam. Eszembe jutott, hogy mennyire is kellene ezt taglalnom. El mondjam-e, hogy most csak csókolóztunk. Vagy azt, hogy ez már régebb óta tart? 

- Nem értem egy szavadat se… - vágta rá jól megjátszott akcentussal. Fülig érő szájjal vigyorgott rám. - Tudod, nem beszélem jól a nyelvedet. 

- Oscar… - morogtam magam elé. Azon gondolkoztam, hogy orrba kellene vágnom, utána talán egy fokkal érettebben viselkedne. Viszont rájöttem, hogy nem csaphatok balhét. Nem törhetem el az egyik játékos orrát. 

- Bár szerintem Torres egész jól ismeri a nyelvedet - kacsintott. - De én nem láttam semmit se. 

Nyitottam volna a számat válaszra, de még mindig az utolsó előtti mondatán voltam kiakadva. 

- Megbízhatsz bennem! - vált komolyabbá. 

- Biztosan? 

- Biztosan - bólintott. - De ha már mi így "összefutottunk", nem láttad véletlenül Cartert valahol? 

- Cartert? Azt a Cartert? - kérdeztem vissza értetlenül. 

- Hány Cartert ismersz, aki itt lehet ezen a rongyrázáson? - vigyorgott rám szemtelenül. Be kellett látnom, hogy igaza van. Esélytelen, hogy mást is így hívjanak ezen a mai partin. 

- Azt hiszem bent láttam a bálteremben. Először Fernandoval táncolt, majd megmentett John Terry-től. Miért kérded? 

- Azt hiszem hasonlóan élvezzük a kötelezettséget. Úriember leszek és megmentem - magyarázta olyan természetesen, mintha a mindennapokról beszélgetnénk. 

- Megmented? Szerintem, Ő hamarabb tenné meg ezt. 

- Ne becsüld le a képességeimet... 

- Mi jobban bánunk a fegyverekkel, ti pedig a labdával. 

- És egyéb testrészeinkkel - kotyogta közbe. 

- Nagyra vagy magaddal - forgattam a szemeimet. A megjegyzései mögött érezhetővolt a szándéka. Zavarba akart hozni. 

- Akkor térjünk vissza az eredeti gondolatmenetedre. Ti jól bántok a fegyverekkel, és mi a labdával. De mi férfiak vagyunk, megtudunk védeni benneteket - húzta ki magát. Egyszerűen csak elnevettem magam és vállon veregettem. 

- Akármire is gondolsz, menj, mentsd meg Cartert! 

Lassan sétáltam vissza a spanyolhoz és a cipőmhöz. Sajnos már csak a gondosan padra helyezett lábbelimet találtam meg. 

Nagyot sóhajtva húztam vissza a lábamra, a táskámmal a kezemben indultam vissza a bálterembe, hogy közöljem a főnökkel és Marco-val, hogy én bizony haza megyek. Nekem ennyi elég volt ebből az egész felhajtásból. A teremben még mindenki beszélgetett vagy lassúzott. Átvágtam a tömegen, és megkopogtattam Max vállát. 

- Csak azt akarom mondani, hogy haza megyek - közöltem vele. Meglepetten pislogott rám. - Fáj a lábam és fáradt is vagyok. 

- Rendben - bólintott lassan. - Menj csak, nyugodtan. Pihenj csak! 

- Köszönöm Uram! Jó éjszakát! - köszöntem el mosolyogva. Elindultam észrevétlenül a kijárat felé. 

Szerencse, hogy a főnök nem akadékoskodott. Szerintem szándékosan engedett el…

Ahogy közel egy óra múlva hazaértem, csak az üres ház fogadott. Természetes, hiszen még mindenki a bálon van. Ahogy beléptem a bejárati ajtón, úgy léptem ki a cipőmből. A fülemből kikaptam a fülbevalómat, és a szekrényre helyeztem. Már csak egy dologra vágytam: hogy megszabadulhassak a ruhámtól. A cipzárt lassan húztam le, kibújtam belőle, majd a kanapáéra dobtam. Épp a lépcső felé indultam, amikor csengettek. Meglepetten fordultam sarkon, hogy ajtót tudjak nyitni. Az se érdekelt, hogy egyszerű fehérnemű van csak rajtam. A csatár állt előttem. 

- Hogy kerülsz ide? - kérdeztem rá, miközben az ajtónak dőltem. 

- Hozzád jöttem - felelte nemes egyszerűséggel. 

- És a feleséged? - döntöttem oldalra a fejemet. Egyszerűen csak mosolyogtam rá. 

- Jelenetet rendezett a parkolóban, összevesztünk, így ma nem akarok haza menni. 

Közelebb léptem hozzá, majd a kezébe csúsztattam az övéhez képest apró tenyeremet. 

- Gyere velem! - kértem meg bizonytalanul. Bólintott, majd belépett az ajtón. Lassan sétáltunk fel az emeletre, de nem engedtem el a kezét. 

A szobámba belépve elsőként magunkra zártam az ajtót. Fernando felé fordultam, aki hálásan pislogott rám. 

- Köszönöm - suttogta. Először lerúgta magáról a cipőjét, majd megkértem, hogy kapcsolja ki a mobilját. Ahogy ezt megtette, közelebb léptem hozzá. Először levettem a zakóját, és gondosan a székre helyeztem. Ezután a nyakkendője, és az ingje következett. Mindent gondosan csináltam. - Egész este gyönyörű voltál… és most is az vagy - suttogta, majd végig simított az arcomon és a fülem mögé tűrte a hajamat. 

- Nem muszáj beszélned. Nem kell kényszernek érezd, hogy bókolj. 

Rövid életemmel, és a kevés tapasztalattal, amit a férfiak terén szereztem, rájöttem, hogy kényszeresen beszélnek. Ha valami nem helyeset tesznek, beszélnek. Nem akarom, hogy Ő is ezt tegye. 

A nadrágja a bokájához csúszott, ahogy kikapcsoltam az övét. Pipiskedni kezdtem, először csak az orrára adtam puszit, majd gyengéden megcsókoltam. Átkaroltam a nyakát, mire ő könnyedén felemelt. Lábaimmal átkaroltam a csípőjét, másodpercekkel később már az ágyra fektetett. Órákig voltunk így. Csak feküdtünk egymás mellett. Cirógattuk egymást, beszélgettünk vagy csókolóztunk. 

A hasamon fekszem, és élvezem, ahogy a gerincemet csókolja végig. A nyakamba adta az utolsót, majd kuncogva mellém feküdt. 

- Miért hagytad abba? - dünnyögtem kislányosan. 

- Nyugi Cicám - nevetett még mindig. Elmosolyodtam rajta. Tetszik, hogy cicának hív. Hiszen még eddig senki se hívott így. Felkönyököltem, és megcsókoltam. A picit kócos hajamat piszkálta. - Gyönyörű a mosolyod… 

- Nando… - döntöttem az arcomat a hatalmas tenyerébe. 

- Bókolni akarok neked! - jelentette ki határozottan. Csillogó szemekkel pislogtam rá, mert hittem a fülemnek. - És bókolni is fogok. 

- Köszönöm. 

- Kérdezhetek valamit Karen? 

- Bármit kérdezhetsz - feleltem őszintén. 

- Van családod? Azt tudom, hogy amerikai vagy… 

- Pontosabban New Yorkban nőttem fel. 

- De van családod? 

- Mondtam már, hogy nincs - ráztam meg a fejem. 

- Édesanyád és édesapád? - kérdezett rá csendesen. Úgy döntöttem, hogy beszélek róla. Megfogtam a kezét, és azt piszkáltam, míg erőt vettem magamon. 

- Anyukámat megölték, amikor 15 éves voltam. 

Éreztem, hogy megmerevedett az egész teste, de nem mertem ránézni. Végig húztam az ujjaimat a jegygyűrűjén. Jelen pillanatban, talán ha nem ismerné a fél világ, és én is egy hétköznapi, normális lány lennék, megkérném, hogy szökjünk el. De nem teszem meg, mert ez lehetetlen. 

- Sajnálom, hogy felhoztam ezt a témát - szólalt meg csendesen hosszú, néma percek után. 

- Nem tudhattad - ráztam meg a fejem, miközben a mellkasára apró köröket rajzoltam. - Talán betörés volt, amikor anyu hazaért, az illető bepánikolt, és ezért ölhette meg. A suliból haza érve én találtam rá. 

- Karen, ha ezt tudom, nem kérdeztem volna - rázta meg a fejét. Felnéztem rá, majd visszadőltem a mellkasára és tovább haladtam az ujjaimmal a kockás hasára. Minden „kockáját” körbe rajzoltam. 

- Nem bántasz ezzel. Ezek után leginkább egyedül nőttem fel - feleltem. Valakinek tényleg jó így beszélni. Ennyire nyíltan. A munkatársaimnak erről nem beszéltem, valószínű, hogy nem is fogok. 

- Miért? 

- Apám a katonaságnál dolgozott, mindig fontosabb volt az neki, mint a családja. Egy évben négyszer-ötször láttam. Ahogy 18 éves lettem, utána még ennyit se. 

- Sajnálom - puszilt a hajamba. 

- Felnőttem. Talán, egész jó ember lettem - elmosolyodott rajta, de tovább piszkálta a hajamat. 

- Te miért nem kérdezel? 

- Google… - vágtam rá, mire ő csak hangosan kacagni kezdett. A derekamnál fogva ültetett a csípőjére. Mosolyogva figyelt rám, miközben a combomon pihent a keze. 

- Akkor elég sok marhaságot olvastál. 

- Picikét - vontam meg a vállam. 

- Meséljek? 

- Igen - bólintottam. Bele kezdett a történetébe. Elég részletesen beszélt mindenről. Arról, hogyan kezdte a pályafutását. Az első nagy csapatáról, majd amikor Angliába került és amikor itt is csapatot váltott. 

- Kérdezhetek valamit még? 

- Természetesen. 

- A feleséged… 

- Gyerekkori szerelem. 8 év után vettem el feleségül. Akkor már állapotos volt Norával. Két hónappal később pedig megszületett a hercegnőm - jelent meg egy óriási mosoly az arcán, ahogy a kislányát hozta szóba. 

- Nora, a kislányod, Leo, pedig a kisfiad. Aranyosak - továbbra is csak felfelé görbült a szája. - Nagyon aranyosak - kipillantottam az órámra. - Hajnali négy óra van. Aludnunk kellene. 

Felült egy pillanat alatt az ágyon, átkarolta a derekamat, és visszadöntött az ágyra. Gondosan betakart, majd nyomott egy csókot a számra. 

- Pihenjünk Szépségem.

Pár nappal később már ismét Madridban voltam. Azokat az adatokat elemezgetem, amit Marco adott a Bajnokok Ligája döntővel kapcsolatban. Unatkoztam. Be kell vallanom, hogy egész nap unatkoztam. Nem szeretem ezt a fajta oldalát a munkámnak. Egyáltalán nem. A spontán dolgoknak élek. Spontán cselekszek a munkámban, és az életben is. Ezt minden hibám megmutatja. Hajamat a fülem mögé tűrtem, hatalmasat sóhajtottam, amikor csengettek. Tudtam, hogy hozzám jött valaki, bár nem sok kedvem volt most senkihez se. Erőt vettem magamon, majd ajtót nyitottam. 

- Meglepetés! - mosolyogott rám Carter az ajtóban állva. - Gondoltam, megnézem hogy vagy. A bálon láttalak utoljára. 

- Szia Carter. Gyere be! - álltam el az útjából. Először kicsit fura lánynak tartottam, de most már tudom, hogy tévedtem. Jó ember, aki enyhe bolondsággal leplezi minden gondját. Hiszen sejtem, hogy van. Minden embernek vannak titkai, és gondjai. 

Carter először alaposan körbe nézett, addig egy lépést sem tett. 

- Ugye nincs itt senki, akiről nem kellene tudnom? 

- Nincs itt Fernando, nyugi - csóváltam a fejemet. A focista elmondta nekem, hogy a kollegám tud a mi kapcsolatunkról. Hiszen ez már tényleg kapcsolat. 

- Csak biztosra akartam menni - nevette el magát. A nappaliba vezettem, ahol leroskadt a kanapéra, én pedig kisiettem a konyhába limonádéért. - Akár csak magamat látnám. 

- Mire mondod? - kérdeztem rá, miközben már visszatértem hozzá. 

- Papírok. Fegyver az asztalon, és ha jól sejtem, valahol van még eldugva egy. 

- Kés a kanapé párnái alatt - mutattam rá, mire ő elő is vette. Csak vigyorogva csóválta meg a fejét, és elkezdett játszadozni vele. Ebből is látszott, hogy nem kezdő e téren. - Hogy kerülsz ide Carter? 

- Unatkoztam otthon - pislogott kislányosan. 

- Agyadra ment Vanessa? - fordítottam le a szavait. 

- Teli találat. Minden nap megjelent nálam az utóbbi néhány napban. 

- Addig maradsz amíg szeretnél - nevettem. 

Órákat beszélgettünk. Minden féléről. Rengeteget meséltem nekem a korábbi történésekről, ami itt történt a cégnél. Az elődömről, akitől rengeteget tanult és nagyon fontos volt neki. Arról is, hogy a kapcsolata az apjával szoros és, hogy Marco számára a második apukája, és egész jól kijön James-szel is. Vanessával viszont sok nézet eltérésük volt. Bár ez nem lep meg. 

- Kimennék a mosdóba - ugrott fel. - És mi lenne ha valami ütősebbre váltanánk? 

- Whiskey van csak itthon. 

- Nekem az is jó - vigyorgott. - Tehát a mosdó? 

- Ott - mutattam a megfelelő ajtóra. 

- Köszönöm. 

Míg ő elsietett a mosdóba, addig én előszedtem két poharat, és az üveg whiskeyt. Visszasétáltam a nappaliba, majd leültem a kanapéra. Megszólalt Carter telefonja az asztalon, miközben a kupakot csavartam le. 

- Ki az? - kiabált ki a lány. Úgy tűnik meghallotta ott is a számára ismerős zajt. 

- Nem ír ki számot - pillantottam bátortalanul a képernyőre. 

- Felvennéd? Biztosan apa az. Rögtön megyek. 

- Rendben - sóhajtottam fel. Felvettem a telefont, megnyomtam a zöld gombot, és beleszóltam. - Carter Horan telefonja. 

- Uppsz... Szia Karen. 

- Oscar - lepődtem meg rajta, ahogy felismertem a hangját. 

- Igen, megjegyezted a nevemet - kacagott, de kicsit erőltetetten. Néma csendben voltam egy pillanatig. 

- Milyen üzenetet adjak át Carternek? 

- Majd felhívom - kuncogott még mindig, de a lány már előttem állt az ajtóban. Átnyújtottam neki a telefont. 

- Oscar az. 

Carter kikapta a kezemből a mobilját, és azonnal megszakította a hívást. Elég frusztrált lett és idegesen túrt a sötét barna hajába. 

- Megmagyarázom - kezdett bele azonnal. 

- Nem szükséges - ráztam meg a fejemet. Semmi közöm nem volt hozzá, az ő dolguk. Egyből kapcsoltam, hogy miről van szó. Pontosan ugyanaz a szituáció. - Csak annyit kérdezhetek, hogy mióta tart? 

- Pár hete, napja. Bonyolult. Rövidebb ideje mint ti. 

- Ez azért túlzás. A sereg előtt csak egyetlen éjszaka volt. Egyetlen rohadt jó éjszaka - sóhajtottam fel. 

- A végén még féltékeny leszek - kacagott a lány. Tudtam, hogy csak viccel. 

Felkapta a poharat, és bele is kortyolt. 

- Carter… Oscar nőtlen? - kérdeztem rá tapintatosan. Semmit nem tudtam a brazilról, de azért kíváncsi is voltam. 

- Öhmmm… - harapta be az alsó ajkát. - Nem. Nagyon is nős - nézett újra fel. - De külön vannak. 

- Akkor mi ketten ebben hasonlítunk: erőteljesen vonzódunk a tiltott gyümölcshöz - állapítottam meg. 

- Ha apám megtudja ezt a dolgot, megöl engem - sóhajtott hatalmasat. 

- Ha apád megtudja ezt a kapcsolatot, megöl engem - kontráztam rá. Felnevetett vidáman. 

- Két gyereke van a spanyolnak - jelentette ki percekkel később. 

- Tudom - sóhajtottam nagyot, és a plafonra szegeztem a tekintetemet. - De amikor bevonultam a seregbe ő volt az utolsó. Nem terveztem vele semmit se. Véletlen miatt ragadtam Londonban, és úgy találkoztam vele. Már akkor gondok voltak a feleségével, egyszerűen csak megtörtént. Aztán elmentem a sivatagba, sosem gondoltam, hogy valaha találkozni fogok vele. 

- De még is találkoztál vele - csicseregte. Tényleg érdekelte ez az egész. Ha már tartja miattam a száját, annyit megérdemel, hogy tudja. 

- Elhiheted abban a pillanatban reménykedtem, hogy megnyílik alattam a föld - emlékeztem vissza. - Abban a hatalmas stadionban kiszúrt a tömegből. 

- Mit csináltatok az öltözőben? Már ott? 

- Azért annyira nem vagyok bevállalós - forgattam a szemeimet. Perverz vigyor terült el az arcán, amitől még szeleburdibbnak tűnt. - Ordibáltunk egymással és csókolóztunk. 

- Torres nem tűnt ilyen férfinak. Mármint amennyire megfigyeltem a munkám során. 

- Olyannak, aki megcsalja a feleségét? Szerintem ez nincs az emberre írva. Minden kapcsolat megváltozhat. Ők például hosszú ideje vannak együtt, lehet most fasírtban vannak. Mi Nando-val néha napján együtt vagyunk vagy alszunk… 

- Együtt alszunk? - ízlelgette a szót a lány, egy pillanat alatt felült a kanapén. - Ez mit jelent? 

- Mi? Hogy együtt alszunk? Szerinted mit jelent az a két szó? 

- Mikor aludtatok csak együtt? Elég sok időt töltöttél Londonban, én pedig a csatároddal. 

- Kíváncsi vagy? 

- Naná, hogy kíváncsi vagyok - szorongatta az újratöltött poharát. 

- A bál után jelent meg nálam. Egész éjszaka beszélgettünk, utána csak aludtunk. Meséltem neki a múltamról, mégsem menekült el. 

- Érdekes vagy számára - vont vállat. Teljesen lazán vette, de én nem tudtam. Sokat jelentett. 

- Inkább csak a tiltott gyümölcs vagyok számára, aki bele megy minden hülyeségbe - vontam meg a vállam, amikor csengettek. Nagyot nyögve tápászkodtam fel a kanapéról, és indultam el a mai napon már másodszor ajtót nyitni, hiszen Carter még mindig a plafont bámulta. Talán emésztette a hallottakat. 

Kitártam az ajtót, és meglepett, hogy Daniel állt az ajtómban. Bár teljesen logikus, hogy ő az. Ki más lehetne? 

- Szia - mosolyogtam rá. 

- Ugye nem zavarok? Hoztam egy kis pizzát - emelt fel egy hatalmas doboz ínycsiklandozó tésztát. 

- Dehogy. Gyere be! - engedtem be magam mellett. Már ismerte a járást, elindult a nappali felé. Mire utolértem meglepődve pislogott egymásra a két vendégem. 

- Ohhh… Bocsánat. Nem mondtam, hogy vendégem van. Daniel, szeretném bemutatni Carter Horant. Carter, bemutatom Daniel Portert, a szomszédomat - mosolyogtam mindkettőjükre. A lány kecsesen felpattant a kanapéról, hogy kezet nyújtson az ismeretlennek. 

- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek. 

- Szintén.