3. fejezet

Sziasztok! 

Már meg is érkeztünk a következő résszel. Sajnáljuk a késői érkezést, nem így terveztük, de így alakult. Nem lesz mindig így, mostantól tényleg igyekszünk napközben hozni a részeket! Mindenesetre nagyon köszönjük a folyamatos visszajelzéseket, jó látni, hogy ennyire érdeklődtök a történetünk iránt! Reméljük, ezután is számíthatunk néhány pipára, esetleg hozzászólásra! 

Kira & Vivian Leite

Karen

Már Madridban vagyok, és tetszik a város. Nem olyan, mint New York, de sokkal jobb, mint a ködös-esős Anglia. Ma először jelenek meg a védenceimnél, akik most a Real Madrid futballcsapata. Pár hét múlva elég nagy feladat vár rám, amiről James tájékoztatott. A spanyolok bejutottak a lisszaboni döntőbe, hivatalos rendezvényen ott fogom őket először védeni. Addig pedig edzésekre megyek, ismerkedek és figyelem a csapat tagjait. Hamarosan vége a szezonnak az együttes számára, de a játékosokra és ránk is vár a világbajnokság. Ez talán még nagyobb esemény, mint a mostani döntő. 

Max és Marco még nem mondta el, hogy kiket fogunk védeni, de sejtem, hogy ők már régóta tudják. Nekünk csak ki kell várnunk a megfelelő időpontot, hogy közöljék velünk. 

Kiléptem a lakásom ajtaján, így azzal a lendülettel nekiütköztem a szomszéd srácnak, aki pár napja segített felhozni a cuccaimat. 

- Szia Karen - mosolygott rám, ahogy elkapott.

- Szia Daniel - viszonoztam a mosolyát. 

- Dolgozni mész? - érdeklődött, miután elengedett. 

- Most már igen. 

- Berendezkedtél már? - kíváncsiskodott tovább. 

- Azzal a kevés cuccal nem is volt nehéz - vontam vállat. Együtt indultunk el a lift felé. Daniel mosolygott, miközben megnyomta a lift hívó gombját. 

- Karen… - törte meg a beálló csendet, amivel engem is meglepett. 

- Tessék?! 

- Velem vacsoráznál? - kérdezett rá egy újabb mosollyal az arcán. Először meglepődtem. Mit ne mondjak… tényleg meglepő, hogy ilyen hirtelen módon hív el, de nem tagadom, szimpatikus férfi. 

- Randira hívsz, engem? - pislogtam rá kislányosan. 

- Talán igen, talán nem - terelt be a felvonóba. 

- Elmegyek veled. Még akkor is, ha nem igazán ismerlek. 

- Pont az a lényeg, hogy megismerj! - kuncogott. 

- Legyen mondjuk, este nyolc az ajtóm előtt? - kérdeztem rá lazán. 

- Este nyolc - egyezett bele... 

Idegesen dobolok a kormányon, míg az ablakon bámulok ki. Túl korán jöttem, szinte üres még a parkoló. Általában mindig korábban érkezem, ha időpontom van. 

Az elmúlt napok eseményén gondolkozok. Fernando, majd a költözés. Utána pedig én bolond azonnal igent mondtam Daniel randi ajánlatára. Miért tettem ezt? Talán azért, mert egyedül vagyok. James még mindig Angliába van. Remélem Marco hamarosan elengedi őt, mert nem akarok még tovább egyedül lenni. Bár van egy olyan sejtésem, hogy nekem kell Londonba mennem előbb.

Valaki megkopogtatta az ablakot, ami miatt minden porcikámban összerezzentem… Pedig a katonaságnál volt egy fontos jelszavunk: éberség. Viszont most a gondolataimba merültem. 

- Kire vársz? - szegezte nekem a kérdést egy fiatal srác miközben kikászálódtam a kocsiból. Meglepetten pislogtam rá. 

- Csak arra várok, hogy fél 10 legyen. Akkor lesz egy találkám - feleltem csendesen. Napok alatt nem tudtam hozzá szokni, hogy itt mindenki kedves mindenkivel, hogy ennyire közvetlen.

- Kivel kell találkoznod? 

- Azt hiszem az edzővel kell találkoznom - vontam meg a vállam. 

- Ohh. Mi lesz a munkád a csapatnál? 

- Fogalmam sincs, hogy te ki vagy, de én a csapat egyik testőre leszek - feleltem komolyan. A srác arcán egy hatalmas mosoly jelent meg, miközben kezet nyújtott felém. 

- Isco vagyok. A Real Madrid 23-as számú játékosa. 

- Karen Hopkins - fogtam meg a kezét. 

- Angol vagy amerikai? 

- Amerikai, vagyis talpig New York-i - nevettem el magam a végére. Elégedetten vette tudomásul, hogy már mosolygok. Meg akartam szólalni, de sorban megérkezett minden játékos, így bevonultak az öltözőbe. Nekem nem maradt más feladatom, mint bemutatkozni a vezetőségnek. Hozzá kell szoknom majd ahhoz a tényhez, hogy ők testőrt várnak, azaz egy férfit. Ellenben én egy alig 168 centis nő vagyok, aki külsőleg elég törékenynek tűnik. De én és James tudjuk, hogy ez egy nagy tévedés. 

Zsebre dugott kézzel sétálok egy negyven év körüli kopasz férfi mellett, aki szintén ugyanazt az egyenruhát viseli, amit a focisták, akiket eddig csak az edző irodájának az ablakából láttam. 

- Mi nem akartuk ezt az egészet, csak az elnök, Perez úr ragaszkodott hozzá. Ígérem, megpróbálom féken tartani a csapatot, hogy minél kevesebb munkája legyen hölgyem.

- Kérem, szólítson Karennek! - vágtam a szavába azonnal. Igazából rühellem, ha hölgyemnek hívnak. Sosem voltam hozzá szokva. 

- Mi lenne, ha tegeződnénk? - szembe fordult velem, majd feltette a kérdést. Hatalmas kő esett le a szívemről, hiszen már ott tartottam, hogy én teszem meg, de megelőzött. Kezet nyújtott nekem. - Zinédine Zidane. A csapat egyik másodedzője vagyok, de korábban én is ennek a csapatnak a játékosa voltam. 

- Te focista voltál? - csodálkoztam el. Kibukott a férfiból egy jóízű kacagás. Most árultam el magam, hogy mennyire hülye vagyok ahhoz a sportághoz, amit ő képvisel. 

- Igen. Azt mondják, egész jó voltam - vonta meg lazán a vállát. - Gyere, megmutatom a pályát. Ez még csak az edzőközpontunk, de hamarosan láthatod a stadionunkat. 

- Köszönöm! - mosolyogtam, amivel mindenre utaltam. A kedvességére és a segítségére… 

Végignéztem a több órás gyakorlást, de nem láttam mást, mint egy csapat önfeledt férfit. Ebben a pillanatban bármin eltudtak szórakozni. Húzták egymás agyát, azon voltak, hogyan törhetnének még több borsot a másik orra alá. Ahogy elvonultak az öltözőbe először körbe néztem. Terepszemle, hiszen jobb ha mindent ismerek. Amint ezzel végeztem, elindultam az öltöző felé, mert be kell mutatkoznom nekik, hogy tudják miért is vagyok itt. 

A kedves francia másodedző még korábban megmutatta melyik ajtón kell bemennem és azt is mondta, hogy nem kell kopognom. Szabad bejárásom van mindenhova az edzőközponton belül. Így is tettem. Benyitottam az ajtón, ahogy átléptem a küszöböt abban a pillanatban ért a hidegzuhany. Sajátos módon, szó szerint. Csöpögött belőlem a víz. Levegőért kapkodtam, majd végre volt annyi eszem, hogy felnéztem. Két férfi állt előttem egy-egy vödörrel a kezében, mellettük pedig körülbelül tíz ember állt lélegzetét visszatartva. Nem erre számítottak, de be kell vallanom én se. 

- Mi a fészkes fene folyik itt? - tártam szét a karjaimat. Döbbenten pislogtam a két vödrös férfira. Erre a magasabbik, akinek elég sok tetoválása volt, eldobta a kezéből a műanyag dolgot, mintha nem ő lenne az egyik tettes. Ekkor nyílt ki mögöttem az ajtó és lépett be rajta dudorászva egy szőkésbarna hajú srác. Pár pillanatig észre se vett engem. Gondosan becsukta maga mögött az ajtót, majd csodálkozva szemlélte, hogy tocsog a vízben. 

- Ki akarja magát sellővé változtatni az öltözőben? - szólalt meg. - Talán Karim? - fecsegte tovább. Megfordult, így pontosan velem találta magát szemben. - A picsába… - szaladt ki a száján az őszinte megnyilvánulás. 

- Ahogy mondod - morogtam. - Mi a fene folyik itt? - kérdeztem rá ismét. 

- Azt hittük Fabio jön be - mutogatott a másik vödrös férfi hápogva. Ő még mindig a tárgyat szorongatta. - Azt hittük ő az. Neki szántuk. 

- A hideg vizet? Ártottál nekik valamit? Elintézhetem őket. 

- Nem, csak apa leszek újra és most ezzel szívatnak - vonta meg a vállát szégyellősen. - Fábio Coentrao - nyújtott felém kezet. 

- Karen Hopkins - mosolyodtam el végül. 

- Az egyik mocsok, aki nyakon öntött téged, nem más, mint Alvaro - mutatott az illetőre, aki zavartan intett nekem. - A másik pedig Sergio. 

- Sziasztok - köszöntem mindenkinek végül. - Nem ilyen belépőre gondoltam. Be szeretnék mutatkozni, Karen Hopkins vagyok. Az egyik testőrötök ezentúl. Aki nem szereti a vizet. Vagy is igen. A tengerben vagy a medencében, de nem a vödörben. Világos, két jómadár? 

- Világos - vágták rá úgy, mint két óvodás… 

* 

Késő este van már, lassan andalogva sétálunk hazafelé. Egy kellemes vacsorán vagyunk túl Daniel-el. Eddig is rengeteget beszélgettünk, de most még többet. Kaptam fagyit az egyik utcai árustól, és azt kanalaztam, amikor kérdezz-feleletet játszottunk. 

- Keleti vagy nyugati part? Hol élnél a legszívesebben? 

- Csak is New York - vágtam rá kuncogva. - Igaz, már régóta nem voltam otthon, de ha egyszer abbahagyom ezt az életet, azt hiszem hazaköltözök. 

- Van miért haza költözni? - kérdezett rá diszkréten. 

- Ha családra gondolsz, akkor a válaszom az, hogy nincs. Édesanyám 13 éves koromban meghalt… Megölték - szorult el a torkom, ahogy visszagondoltam azokra az időkre. - Úgy tudom, amikor hazaért, tetten ért egy betörőt, aki megölte. Már nem tudtak rajta segíteni. 

- Sajnálom… És édesapád? 

- 15 éves korom óta nem láttam. Magamra hagyott. Fizetett egy nőt, aki figyelt rám, és 18 éves koromig, egy évben egyszer meglátogatott. 

- Most? 

- Fogalmam sincs, hogy él-e vagy sem, de nem is érdekel - rántottam meg a vállam. - Te jössz! Keleti vagy nyugati part? 

- Ott akarok élni, ahol boldog lehetek. 

- Azt hiszem, tényleg ez a leghelyesebb válasz - bólintottam. - A családod? 

- Hasonló cipőben járok, mint te. 

- Miért? 

- A szüleim autóbalesetben meghaltak, ezek után a nagypapám nevelt fel minket a húgommal. 

- Van egy húgod? - csodálkoztam el. 

- Sajnos már nem él - motyogta. 

- Ohh… Annyira sajnálom - jöttem zavarba ismét. Tuskó voltam és tapintatlan. Figyelhettem volna. 

- Semmi baj, Karen. Nem tudhattad - láthatta az arckifejezésemet, mert azonnal nyugtatni kezdett. 

- Megkérdezhetem mi történt vele? - pislogtam rá. 

- Katona volt ő is. Csak mellette nem álltak ott a védőangyalok, amikor baj volt - fogalmazott nagyon finoman. Megértem, hogy ez fájó pont neki és sajnálom is a férfit. 

Lassan a kezébe csúsztattam az enyémet. 

- Nagyon sajnálom - suttogtam újra. Meglepetten pislogott rám és az összekulcsolt kezünkre. - Egyikünk se húzta el a kezét, így sétáltunk hazáig. Az ajtóban álltunk meg, mikor búcsúzkodni kezdtünk. 

- Köszönöm a ma estét! - szólalt meg kezdeményezően. - Rég éreztem magam ilyen jól. 

- Én is köszönöm - mosolyogtam rá és elengedtem a kezét. - Sajnálom, amit a húgoddal kapcsolatban mondtam. Ha ezt tudom akkor nem szólalok meg. 

- Karen…- sóhajtott fel. Először óvatosan megérintette az arcomat, a kósza hajtincset a fülem mögé tűrte. - Nem haragszom, mert nem tudhattad. Remélem még megismételjük ezt az estét, amikor ráérsz. 

Elmosolyodtam a kedvességén, majd gondolkozás nélkül cselekedtem. Pipiskedtem egy kicsit, hogy meg tudjam csókolni. Rövid ideig ostromoltam az ajkait, majd mint akinek felkapcsoltak egy lámpát a fejében, elszakadtam tőle. Szégyelltem magam az ostoba viselkedésem miatt, amit tetőzött Daniel bamba arckifejezése. 

- Saj…sajnálom - mentegetőztem. Remegő kézzel kerestem a kulcsokat a táskámba, de szerencsére elsőre megtaláltam. - Sajnálom. Holnap találkozzunk. Jó éjszakát! - rontottam be az ajtón, majd egy pillanat alatt magamra zártam. 

* 

Londonban vagyok. Alanna, James lánya az ölemben ül és együtt rajzolgatunk, miközben messziről hallom Carter és az apja hangját. Jelenleg Max lakásában vagyunk, ahol még nem voltam. Cartertől tudom, hogy ezt az apja kevesebbszer használja, Ő szeret meghúzódni az írországi házában, ahol nem zavarja senki sem. Ez a hely, csak egy látszat, egy kényszer megoldás, de muszáj. 

- Apa miért kell ez a nagy felhajtás? - panaszkodott a lány. 

- Így akarom megköszönni a bizalmat - válaszolta nyugodtan a középkor határát taposó férfi. 

- Nekik kellene megköszönniük, hogy egy karcolás se érte őket - tárta szét Carter a karjait a konyhaajtóban állva. Mosolyt csalt az arcomra, hiszen ilyen lehet egy majdnem tökéletes apa-lánya kapcsolat, amit én sose éltem át, de nem is fogok. 

- Carter ez most az üzletről szól! - sóhajtott hatalmasat Max, míg jól láthatóan a szemeit forgatta. 

- Apa mond azt, hogy nincs igazam! Mi védjük az életünkkel őket. Rendezzenek ők partit nekünk - próbálkozott tovább a fiatal nő, de talán Ő is tudta, hogy nem nyerhet.

- Persze, hercegnőm. Majd rendezünk neked egy partit. 

Carter torkán akadt a szó, de én már jól láthatóan somolyogtam. Azonban, ahogy rámnéztek mindketten, inkább Alanna rajzára figyeltem, majd elkezdtem kékkel színezni az eget. 

- Miért, Karen nincs igazam? - szegezte nekem a kérdést a kolleganőm. Meglepetten pillogtam rá, úgy tettem, mint aki nem tud semmiről. 

- Nem tudom miről van szó - ráztam meg ártatlanul a fejemet. Persze, hogy tudom. 

- Arról van szó, hogy apa bált akar rendezni a Chelsea csapatának. Azt akarja, hogy mi is ott legyünk - vázolta fel az elmaradt részleteket nekem Carter. 

- De jó, hogy én a Realt védem! - sóhajtottam fel félhangosan. Nem akartam, de kikívánkozott belőlem. 

- Karen, te ezt nem érted. A Mi azt jelenti, hogy az egész cég. Te, James, Vanessa, Marco bácsi, én és sorolhatnám tovább - magyarázta nekem tovább, és bizony leesett nekem is az a bizonyos tantusz. Fernando és a felesége. Cseppet se jó ötlet egy légtérben tartózkodnom velük 

- Uram… - fordultam Max felé. - Muszáj elmennem? Nekem nem ők a munkám. Azokat se ismerem még, akiket védenem kellene, de miért töltsek el olyanokkal egy egész estét, akikkel nem dolgozok? 

- Mert lehet, hogy dolgozhatsz még - kaptam egy olyan semleges választ. Ezzel még is a porba tiport. El kell töltenem egy estét a Torres házaspárral. Mindenesetre tennem kell a hülyét, jó pofiznom kell. Azt hiszem, hogy menni fog.