2. fejezet

Sziasztok! 

Már meg is érkeztünk a másik résszel. Ismételten sajnálom a késői érkezést, de nézzük a jó oldalát: kevesebb időt kell várni a következőre! Köszönjük most is a visszajelzéseiteket! Reméljük, ezután is számíthatunk majd rátok! 

Kira & Vivian Leite

Carter

Egyedül ücsörögtem a magánrepülőgép utolsó ülésein, míg a játékosok hangosan beszélgettek elől. Nem volt kedvem társalogni senkivel, így az egyik mappában lévő papírokat tanulmányoztam. Még fél óránk volt a landolásig, így bőven volt időm alaposan átlapozni. Szerettem tisztában lenni a védenceim dolgaival, hiszen sosem tudhattam mikor lehet bármilyen információ a segítségemre. 

- Vártam, hogy mellém ülj, de úgy tűnik, nem fogsz - hallottam meg André hangját. Mosolyogva pillantottam fel, és összecsuktam az aktát. Nem szerettem, ha bárki is beleolvas. 

- Jó itt nekem. Amúgy sem vagyok beszélgetős hangulatomban, így külön ültem mindenkitől - vontam vállat lazán. 

- Pedig pont fel akartam hozni, hogy gyere el velünk bulizni. Fél kettő fele Londonba érünk, a Mester pedig adott egy pihenő napot nekünk. 

- Mindent értek, de köszönöm nem - ráztam a fejemet. Azt hittem, feladja, de nem. 

- Héé, srácok! - kiáltott előre a csapattársainak, aki egytől-egyig ránéztek. - Carter nem akar velünk jönni. 

Egymás szavába vágva jöttek többen hátra, és addig győzködtek, míg kelletlenül rá nem bólintottam. Elhatároztam, hogy egy órát maradok, aztán lelépek. 

Miután mindenki visszaült a helyére, jól leszúrtam a németet, majd duzzogva fordultam el, amin ő jót kacagott.

Landolás után külön váltunk, de megbeszéltük, hogy a szórakozóhelyen találkozunk. Taxival hazavitettem magamat, és már csak annyira maradt időm, hogy egy gyors zuhanyt vegyek és kiválasszam a ruhámat. Sikerült húsz percen belül elkészülnöm, amivel magamat is megleptem. Néhány perc késéssel érkeztem meg, és mikor bemondtam a nevemet a biztonsági őrnek, gond nélkül bejutottam. Hamar kiszúrtam a VIP-részlegben a focistákat, akik már javában mulatták az időt. 

- Mit iszol? - fordult felém a csapat fiatalabbik spanyolja. 

- Tequila - vontam vállat, amin a többiek vigyorogni kezdtek. 

- Hozok akkor neked, hiszen ünnepelünk - sétált el mellettem, de már nem volt tiszta a tekintete. Leültem a csapatkapitány mellé, ahonnan a spanyol felkelt. 

- Nem értem. Mit ünnepelünk? Hisz nem nyertetek - értetlenkedtem. 

- A lánya születését - magyarázta nekem Fernando, aki velem szemben ücsörgött. - Még nem volt időnk erre, így most bepótoljuk. 

- Tudod, rájöttünk, hogy Te szinte mindent tudsz rólunk, de mi nem tudunk semmit Rólad - próbált kiszedni belőlem valamit a brazil támadó. 

- Ez így pont jó - kacsintottam. Időközben a spanyol is visszatért, majd az egyik poharat felém nyújtotta. Összekoccintottuk a poharunkat, majd egy húzásra megittam a tartalmát. Kicsit égette a torkomat, de ez pillanatok alatt elmúlt. Beszélgettem velük kicsit, majd ott hagytam a társaságot, hogy szerezzek magamnak némi italt. Sokat vártam arra, hogy az egyik pultos srác végre elém tegye a kért koktélomat, de még csak jelét sem láttam, hogy ez mostanság megtörténhet. 

- Bár ittam már egy pohárral, de a reflexeim nagyon jók - fordítottam oldalra a fejemet, így a brazil férfit tökéletesen láthattam. Fél szemmel láttam, mikor mögém állt, de nem szólalt meg. - Csatlakozni szeretnél? 

- Megiszol velem valamit? - hagyta figyelmen kívül a burkolt fenyegetésemet. 

- Már rendeltem - intettem a pult mögött állókra. 

- Nem úgy tűnik, mintha meghallották volna - vont vállat, majd intett az egyik férfinak, és rendelt nekünk. - A hölgy percek óta vár az italára, nekem pedig egy whiskey lesz - csúsztatott kellő ösztönzést a pultra. 

- Nem tudtam, hogy kisfiúknak is kiadnak itt alkoholt - pislogtam szemtelenül, amin elmosolyodott. Kisfiús arca még fiatalabbnak tűnt, mikor mosolygott. 

- Ezt köszönömnek veszem az italért - kacsintott. Zavarba akartam hozni, de még nem sikerült. - Tessék! - nyújtotta felém a Cosmopolitan koktélt. Jóízűen belekortyoltam, és mikor felnéztem, szembesültem vele, hogy még mindig engem bámul. - Nem igazán élvezed a társaságunkat, ugye? - ült le a mellettem lévő üres bárszékre. 

- Ez így nem igaz - ráztam a fejemet hevesen. - Csak én nem tudok hozzászólni a focihoz. Nem a játékra figyelek, hanem rátok. Eddig csak Te kérdeztél, most én jövök. 

- Csak tessék - húzta le az utolsó korty italát, és máris rendelt egy újabb kört. 

- Miért jöttél ide? Miért nem vagy a csapattársaiddal? - döntöttem a fejemet a kezemnek. Kíváncsi voltak a válaszára. Már a csapatnál játszott, mikor odakerültem, de eddig egyszer sem szólt hozzám. 

- A kezdetektől próbáltalak megfejteni, de be kellett látnom, távolról nem jövök rá a titkodra - vallotta be őszintén. 

- Szerinted van titkom? - feleltem kérdéssel a válaszára. Sejtelmem sem volt mire gondolhatott. Az egyetlen titkom összefügg a családommal és a volt barátommal. 

- Igen. Különben, miért próbálsz távol maradni az emberektől? Itt most nem a társaidra, vagy Andréra és a Kapitányra gondolok, hanem a többiektől - magyarázta komolyan. Elgondolkodtattak a szavai. Valóban próbálom magam távol tartani az emberektől, de ez kell ahhoz, hogy minél kevesebben sérüljenek körülöttem. Kedveltem a csapatot és szívesen töltöttem volna velük több időt, de az eszemre hallgattam, ami azt súgta, hogy ne. Egyáltalán nem érdekeltek apám szabályai, hogy a védencekkel ne teremtsünk túl mély kapcsolatot, mert mindig tudtam hol a határ. Elismertem, hogy igaza van, de nem ez akadályozott meg engem. 

A témát hanyagoltuk a hajnal további részére. Elrángatott a táncparkettre, pedig egyáltalán nem voltam táncos hangulatomban. Meglepően jól szórakoztam, majd újra elfoglaltuk a helyeinket és versenyezve lehúztunk 2 kör tequilát. Ekkor már éreztem, hogy az ital eléggé a fejembe szállt, és reggel iszonyatos fejfájásom lesz. A távozás mellett döntöttem, hiszen már jócskán eltelt az idő. Oscar sem volt már a toppon, így együtt hagytuk el a szórakozóhelyet. A sétálás mellett döntöttem, remélve, hogy így kicsit kitisztul a fejem. El akartam köszönni a partneremtől, de mindenáron haza akart kísérni, mondván, hogy éjjel egy fiatal nőnek nem biztonságos egyedül. Csendesen sétáltunk egymás mellett, bár az út hosszabbnak tűnt, mint hittem... 

* 

Két nappal később már kipihentem indultam el az edzőközpontba. Sportosan öltöztem fel, de a szükséges védelmi eszközöket nem felejtettem el. Bár esős napnak néztünk elé, mégis egy napszemüveget vettem fel. Nem igazán szerettem volna a játékosokkal akár egy szót is váltani. A múlt este hatalmas ostobaságot csináltam. Alkohol nélkül, persze biztosan másképp alakult volna és nem töltöm az éjszakát az egyik védencemmel, aki ráadásul még nős is. 

Az edzőközpontban már zajlottak az előkészületek az edzéshez, így csak intettem a portásoknak, majd a pálya felé vettem az irányt. Leültem az egyik kispadra és megvártam míg az emberek kisétálnak, utánuk pedig az edzői stáb is. Csak odaintettem Andrénak, és igyekeztem meghúzni magam. Fél szememet a játékosokon tartottam, a másikat pedig a telefonom képernyőén. Épp az Angry Birds egyik pályáján szenvedtem, mikor lehuppant mellém valaki. 

- Hello Carter - szólalt meg a spanyol csatár. Meglepődve pillantottam rá, bevallom nem rá számítottam. De örülök, hogy tévedtem. 

- Fernando - biccentettem. - Miért van az, hogy az utóbbi héten a csapat elkezdett nyitni felém? - bukott ki belőlem a kérdés, amit megszeppenve fogadott. 

- Parancsolsz? 

- Beszélgettek velem, buliba hívtok - vontam vállat. - Eddig úgy tekintettetek rám, mint egy idegenre. Jó, most nem a barátaimra gondolok, hanem rátok, a többiekre. 

- Igazából, fogalmam sincs - vakarta meg kínosan a tarkóját. Nem feszegettem tovább a témát, hiszen nem reméltem, hogy választ kapok. 

- Nos, mi járatban jöttél? - zártam le a telefont, nehogy elveszítsem ezt a kört a játékban. 

- Szívességet akarok kérni! - nézett rám. Kíváncsian tekintettem rá, hiszen nem tudtam miről is lehet szó. - Beszélnem kell Karennel! 

- Honnan ismered Karent? - lepődtem meg, de ő csak a stoplisát kezdte bámulni. Árulkodó jelek voltak és leesett. - Úristen, Te és Ő? 

- Csssh! - fogta be egy pillanat alatt a számat, mielőtt bárki meghallhatta volna. - Elmondom, de kérlek segíts! - rábólintottam, mert érdekelt, hogy újdonsült társunk mibe keveredett. 

- Mikor bevonult a hadseregbe, előtte volt egy egyéjszakás kalandunk. Madridban a meccs után találkoztunk. Muszáj beszélnem vele! - nézett rám kiskutya szemekkel. 

- Elmondom hol találhatod meg, de figyelmeztetnem kell téged! Lehet, hogy nem ő véd Titeket itt - mutattam a csapatra. - De máshol még megeshet - utaltam sejtelmesen a VB-re, persze ő nem hiszem, hogy így fogta fel. - Nem hiszem, hogy Te is a botrányra vársz, mikor vár otthon a családod. 

- Megértettem - bólintott. 

- Torres, gyere már! - kiáltott Hazard a csatár után. A férfi egyből felugrott mellőlem, de mielőtt visszamehetett volna, a karja után kaptam. Elég furcsa látványt nyújthattunk, de nem foglalkoztam vele. Felálltam én is és elmagyaráztam neki a címet. 

- És Fernando... Nekünk nem szabad bármiféle kapcsolatot teremteni Veletek, ezt ne felejtsd el! 

Az edzés hátralévő része eseménytelenül telt. Folytattam tovább a telefonom nyomkodását, de nem felejtettem el, hogy miért is vagyok jelen. 

Indulni készültem, hiszen nem volt több dolgom itt a mai napra. André még utánam szólt, hogy el ne felejtsem a kávénkat, így visszahuppantam a padra, hogy ott várakozzak. 

Minden játékos az öltöző felé vette az irányt, legalábbis ekkor azt hittem. Percek múlva tűnt fel, hogy valaki még a labdákkal játszik. Jobbra fordulva láttam, hogy a brazil támadó lövöldözi a tizenegyes pontról a kapuba a játékszereket. Percekig figyeltem a mozdulatait, a profizmusát. Semmi nem tudta kizökkenteni, mintha a labda és Ő eggyé váltak volna. Csodálattal bámultam, de volt időm a férfin is végigfuttatni a szememet. Olyan fiatalnak tűnt, mégis tudtam, hogy annál érettebb gondolkodással rendelkezik. 

Túl sokáig bámulhattam, mert már csak azt vettem észre, hogy egy labdával a kezében közelít felém. Vigyora most is levakarhatatlan volt, mikor közel ért hozzám, megszólalt. 

- Helló Szépség! Ennyire hiányoztam? - a hangja visszahozott a valóságba és máris egy frappáns válaszon törtem a fejemet. Nem hagyhattam, hogy lebukjak. 

- Álmodozz csak kisfiú! - ejtettem meg egy vigyort, mikor a megszólítására fintorgott. - Ó, csak nincs valami gond? - tettettem ártatlant. Azt hittem nyert ügyem lesz, de mikor közelebb hajolt, tudatosult bennem, hogy nem olyan egyszerű őt legyőzni. 

- Múlt este nem tartottál kisfiúnak - suttogta az arcomhoz közel, de ügyelt arra, hogy a szemkontaktus ne szűnjön meg kettőnk között. Az arcom egyből színt váltott, ahogy a képzeletembe kúsztak az estéről maradt képfoltok. 

- Nyugodj bele, többet nem követek el ekkora hibát! - hangsúlyoztam ki az utolsó két szót miután ismét megtudtam szólalni. 

- Biztos vagy benne? - hajolt a lehető legközelebb az arcomhoz. Centik választották el ajkainkat, de éreztem a leheletét a bőrömön. Arra játszott, hogy elszakad nálam az a bizonyos cérna. Magamnak be kellett vallanom, közel voltam hozzá. Sejtelmem sem volt, hogy ilyen helyzetben ezt fogja kiváltani belőlem a fiatal férfi. Vonzódtam hozzá, túlságosan is... 

Megakartam érinteni az arcát, hogy végigsimítsak rajta, hogy a rezdüléseit kitapasztaljam. Szerettem volna, ha ismét úgy csókol, mint azon estén. 

- Carter, mehetünk?! - bukkant fel a gyepszőnyeg szélén a német támadó, aki a lehető legjobbkor érkezett. Talán, ha egy perccel később jön, óriási butaságot tettem volna.