Karen
Fel-alá járkáltam, és az ujjaimat tördeltem. Azon gondolkoztam, hogy mit is tettem. Elárultam Cartert. Elárultam Carter nagy titkát Jaynek. És nagy valószínűséggel már azon vitatkoztak, hogy ki is vétett nagyobb hibát a kapcsolatukban.
Felkaptam az asztalról a mobilomat, és tárcsáztam Cartert. Hátha menteni tudom a menthetőt.
- A rohadt életbe! – káromkodtam el magamat hangosan. – Minek az embernek telefon?
- Karen, jól vagy? – szólalt meg mögöttem Daniel. Összerezzentem a hangjától, de próbáltam a legtökéletesebb pókerarcot felvenni.
- Persze, jól vagyok.
- Hogy kerülsz ide? – dobta le a cuccait az asztal másik végére.
- Csak beszélnem kellett a főnökünkkel. De holnap reggel megyek is haza – sóhajtottam fel.
- Ki nem veszi fel a telefont? Csak nem a lovagod? – Elsőre még kedvesnek tűnt, de utána már a hangja csöpögött a gúnytól.
- Daniel… – nyögtem fel.
- Most miért? – tettette rögtön a hülyét.
- Ne sértegesd Fernandot! Nem ártott neked – fakadtam ki. Ezzel csak azt értem el, hogy egy pillanat alatt zavarba jött.
- Többet ártott nekem, mint gondolnád – sziszegte.
- Daniel! – szorult ökölbe a kezem. Nincs most ehhez a beszélgetéshez kedvem.
- Tudod jól, hogy mire gondolok.
- Tudom. De emlékezz, hogy mindent elmondtam – jegyeztem meg élesen.
- Torresnek felesége van Karen! – emelte fel a hangját. Biztos voltam benne, hogy a karácsonykor történteket még a mai napig emészti.
- Tudom! Tisztában vagyok vele én is – emeltem fel én is a hangomat.
- Akkor mit remélsz? Fél év után se lépett. Egyszerűen szeretőnek tart, mint minden normálisnak mondható focista – folytatta a gondolatmenetét, ami nem esett jól.
- Szeretem. Érted ezt Daniel? Szerelmes vagyok belé – magyaráztam neki. Tudtam, hogy ha esetleg valaki haza ér, akkor fel fog figyelni erre a beszélgetésre. Bár hatalmas mázlim, hogy Max még hamarabb távozott, mint Donovan.
- Torres nem szeret.
- Honnan veszed? Honnan veszed ezt ennyire biztosra? – tettem csípőre a kezeimet.
- Elhiheted nekem. Az első komolyabb gondnál el fog menekülni – rántotta meg a vállát.
- Első gondnak ott volt, amikor megkéselt az apám New Yorkban – emlékeztettem.
- Hetekig nem volt melletted, mert lefeküdt a feleségével – szinte már úgy beszélt velem, mint ha idióta lennék.
- Az elmúlt! Azóta változott a helyzet, Daniel – feleltem nyugodtan.
- Mi változott, Karen? Könyörgök, mondd el nekem, hogy mi változott – forgatta a szemeit.
- Terhes vagyok – ordítottam, de abban a pillanatban meg is bántam, hogy ezt így kimondtam. Nem akartam. Nem akartam így a fejéhez vágni. A férfi lefagyott, és megcsóválta a fejét, mint aki rosszul hallotta a szavaimat. – Dan… – kezdtem volna el beszélni, de felemelte a kezét, hogy maradjak csendbe.
- Most inkább ne!
- Daniel, én megmagyarázom – léptem közelebb hozzá. Nem akartam így megbántani.
- Inkább ne! Mit magyaráznál meg ezen? – tette fel teljesen jogosan a kérdést.
- Daniel…
- Mi lesz, ha egyedül maradsz a gyerekkel? Egy ilyen kapcsolatban… Terhes vagy miközben az apád meg akar ölni Téged… a barátaidat… És ezek után a gyerekedet is – bökött a hasamra.
- A te helyzeted se jobb Porter – morogtam. – A gyereked és a gyereked anyja bujkál.
- És pontosan a te apád miatt – ordította. – Miattad!
- Rosszabb vagy, mint az öcséd – állapítottam meg. Nem tagadom, hogy sértett az, amit mondott nekem, de nyeltem egyet és próbáltam higgadt maradni.
- Mit mondtál? – csattant fel.
- Ő csak koloncnak gondolja a gyerekemet. Tudod mit?! Most legalább őszinte voltál. Az én hibám is az, ami körülöttünk történik. Nem kellett volna kikezdened velem!!
Részletkérdés, hogy Jay bocsánatot kért már. Daniel meglepődött a kifakadásomon, és hirtelen csak tátogni tudott. A lelkébe tapostam? Lehetséges… De ő se kímélt.
- Karen… – kezdett volna bele a magyarázkodásba.
- Mit akarsz? Megmagyarázni? Nem hiszem, hogy szükséges – ráztam meg a fejemet, és az asztalról felkapva a mobilomat vágtattam fel a szobámba.
*
Madridban voltam már pár napja, és be kellett vallanom, hogy lassan aggasztott az, hogy senkiről nem tudtam semmit sem. Carter egyetlen hívásomra se válaszolt. Jay se kereste a társaságomat. Daniel pedig... Nem is akarok róla beszélni, hiszen eléggé a lelkembe taposott. Az én hibám… Az én hibám lenne minden? Nem gondolom… Vagy lehet a többiek is így gondolják, de próbálnak kedvesek lenni velem?
Fernando jelenleg edzésen volt. Az ablakon bámultam ki, miközben az üres flakont csak úgy lóbáltam a kezemben. Csengettek. Felsóhajtottam csak, erőt vettem magamon, aztán az ajtóhoz sétáltam. Nem igazán vágytam társaságra, de nem lehetek bunkó. Kitártam a faajtót, és a látogatómon meglepődtem.
- Carol… – nyögtem ki a nő nevét. Daniel gyermekének az anyja állt előttem. Idegesen tekintett körbe.
- Bejöhetek? – tette fel a kérdést.
- Persze – kaptam észbe, hiszen egyáltalán nem jó ötlet az, hogy itt van. Nem kellett volna bemerészkednie a városba. Belépett az ajtón, és hatalmas sóhaj után vette le a kapucnit a fejéről. – Miért jöttél Carol? Lilyre ki vigyáz most? – bukott ki belőlem a kérdéssorozat.
- Marco. Beszélnem kellett veled, és ezért vagyok itt.
- Veszélyes – összegeztem röviden és tömören.
- Nem érdekel Karen – vágta rá határozottan. – Beszélnem kell veled.
- Miről? – sétáltam a nappaliba, miután a nő ledobta magáról a kabátját.
- Danielről…
- Te is engem akarsz okolni azért, ami körülöttünk folyik? – csattantam fel, és esélyt sem hagytam arra, hogy közbe szóljon. – Hopkins a nevem, de sose volt közöm apám egyetlen rohadt húzásához se. Személy szerint engem is meg akart ölni, nem egyszer…
- Karen, én nem is gondolom ezt – szólalt meg kicsikét megszeppenve. Meglepődtem, hiszen azt is elfelejtettem, hogy hol is tartottam a mondandómba. Napok óta nyomja a lelkemet az, amit Daniel a fejemhez vágott még Londonban.
- Óó! – roskadtam le a székre.
- Csak… Csak bocsánatot szeretnék kérni a nevében.
- Nem kell bocsánatot kérned. Egyáltalán nem a te hibád az, ami történt – ráztam a fejemet.
- De… Tudom… Tudom Karen… De értsd meg Danielt is…
- Megértem én. De Carol te is tudod jól, hogy mindenkinek meg van az élete. A gondjai…
- Szeret téged – vallotta be, amit karácsonykor közölt velem a férfi is.
- Csak azért kezdett ki velem, mert Hopkins lánya vagyok. Ő maga mondta – magyaráztam neki, hogy megértsen.
- De beléd szeretett.
- Én pedig Fernandoba – vallottam be a nőnek, mintha ez számítana bármit is. Carol rám pillantott, és csak egyik lábáról a másikra billegett. Zavarban volt, erre hamar rájöttem. – Tudom, hogy ugyanazt akarod mondani, mint mindenki más.
- Tessék? – kérdezett vissza.
- Mindenki azzal jön, hogy nős még mindig. De én szeretem. Szeretem őt és állapotos vagyok – fakadtam ki. A nőre zúdítottam a feszültségemet.
- Ezek szerint igaz – állapította meg.
- Igen – bólintottam, és a mellkasom előtt összefontam a karjaimat. Farkasszemet néztünk a lánnyal. Szinte biztosra tudtam, hogy mi játszódott le a fejében, és a lelkében. Anya. A gyermekét védelmező anya. És a legnagyobb veszélyt a gyermekére az apám jelenti.
- Tudnod kell előre, hogy ez nem olyan egyszerű, mint gondolod – osztotta meg velem azt, ami a lelkét nyomta.
- Carol, az életem eddig se volt rózsaszín és habos – fintorogtam.
- Apád és Vanessa emberei ki fognak csinálni – folytatta, nem foglalkozva a válaszommal. – Nem kegyelmeznek senkinek.
- Ezzel tisztában vagyok. Tapasztaltam már.
- Akkor miért teszed ezt? – tette fel a legfontosabb kérdést.
- Most arra akarsz kilyukadni, hogy miért tartom meg a babát? Pont azért, amiért te. Úgy érzem ez a baba az egyetlen esélyem a boldogságra. Minden vágyam az, hogy anya legyek. Családot akarok, és azt hiszem, pontosan tudod, hogy mit érzek. Hiszen itt vagy… Van egy gyönyörű kisbabád, és rettegve bujkálsz a világban. Te is a családra szavaztál.
- De hidd el, nem ilyen életet képzeltem el. El akartam vinni a lányomat a játszótérre, szerelmet akartam, egy nagy esküvőt, és egy nagy kertes házat... Csak egy normális életet. Ahol nem rettegve fekhetek, és kelhetek minden egyes nap.
- Ugyan erre vágyok én is – morogtam.
- De nem fogod megkapni – emelte fel hirtelen a hangját. – A saját apád fog az életedre törni. A férfi, akit szeretsz elméletileg egy másik nő férje, és nem úgy tűnik, mint aki el akarna válni.
- Mire akarsz kilyukadni? – húztam ki magamat, és tettem egy határozott lépést felé. Szemei villámokat szórtak felém, de nem hátráltam tőle. Inkább kíváncsi voltam, hogy mire akart ezzel a monológgal célozni.
- Rájössz majd, hogy mire célzok – rázta a fejét. – De lehet, hogy hamarabb térnél vissza a mocskos sivatagba katonaként, mint hogy átéld azt, amit kénytelen vagyok átélni a kislányommal az apád miatt…
*
Napok teltek el, és be kellett vallanom, hogy bárhol lennék, csak nem itt. Carter nem keresett, Daniel került a veszekedés óta, Carol pedig szinte gyűlölt, és meg is értem. Jogosan… De nekem is volt életem… Döntéseim… Kapcsolatom… Szerelmem… És egy kisbabám, akire vigyáznom kellett.
Dolgozni kellett sietnem… Szó szerint, hiszen késésben voltam. Nem igazán tudtam reggel összeszedni magam. A lépcsőház földszintjére leérve próbáltam egyszerre belebújni a kabátomba, és előkeresni a kocsi kulcsokat, de szinte lehetetlen műveletnek bizonyult. Elejtettem a kulcsot, és hirtelen guggoltam le.
- Várj! – hallottam egy hangot, de amilyen hirtelen hajoltam le, olyan lendülettel ugrottam fel és fejeltem össze valakivel. – Basszus Karen! – ismertem fel a jellegzetes káromkodást.
- Jay! – dörzsöltem meg a homlokomat.
- Hova rohansz?
- Elkések… Vagyis azt hiszem, hogy már el is késtem – sóhajtottam fel. Felsegítette a kabátomat, ami még mindig lógott rajtam.
- Akkor már ne rohanj! Felesleges – mosolygott rám fáradtan.
- Muszáj dolgoznom. Max kicsinál, hogy ha lógok a melóból – motyogtam.
- Max azt se tudja, hogy merre van arccal – legyintett lazán, és eleresztett egy jellegzetes mosolyt.
- Ez nagyon gonosz volt, remélem, tudod - nyögtem fel. Elérte, hogy hasonlóan mosolyogtam, mint ő.
- De igazam van. Sokkoltad a hírrel miszerint terhes vagy. A mai napig azt hiszi, hogy apád csapatából feküdtél össze valakivel – vigyorogva közölte a tényeket.
- Az kellene még nekem. Elég bonyolult így is az életem – sóhajtottam fel.
- Igaz. Attól pedig a föld felett lebeg, hogy Carter munkába állt a kékeknél – forgatta a szemeit.
- Neked is ott kellene lenned, nem? – döntöttem a fejemet oldalra.
- Nem bírom nézni Oscart képét. Szívem szerint úgy képen vágnám, hogy egyesével köpködje ki a fogait – morogta.
- Jay, mióta vagy ennyire agresszív? Jól jönne, hogy ha Carter még Oscar miatt is haragudna rád? – tettem fel csendesen a kérdést.
- Szerinted érdekelne, hogy ha jól képen vághatnám? – kérdezett vissza, amin elmosolyodtam.
- Inkább hívj meg reggelizni, és tereljük el ezeket a szadista gondolataidat! – nevettem fel, és paskoltam meg a borostás arcát.
- Éhes vagy? – tette fel a kérdést diplomatikusan.
- Mint a farkas - nyögtem ki. – De mivel késésben voltam, így nem is reggeliztem.
- Akkor… – húzta el a mondatot. – Meghívlak reggelizni.
- Tiszta úriember vagy…
Egy közeli étterembe mentünk, ahol Jay rendelt mindent, nekem pedig nem volt más dolgom, mint figyelni az embereket. Tudom, hogy már szinte paranoia ez az egész. Vagy mondjuk azt, hogy ez már olyan természetes dolog nekem, mint a lélegzés. A katonaságnál belénk nevelték, hiszen ezen múlt az életünk. Jelenleg pedig nem tudom, hogy kiben bízhatok meg. Ki áll a mi oldalunkon, és ki az, aki az első pillanatban a hátunkban vágná a kést.
- Minden rendben, Karen? – szólalt meg Jay, amivel elérte, hogy összerezzenjek. Csodálkozva pillantottam rá, és elvigyorodott. – Nem itt jártál.
- Csak tudod… a megszokás – rántottam meg a vállamat, hiszen értelmes magyarázatott nem tudtam kinyögni.
- Ja… Azt figyeled, hogy mikor ugrik elő egy eszelős a zsemlék mögül – sóhajtott fel színpadiasan, ami miatt elmosolyodtam. – De nincs semmi baj, Karen! Megvédelek.
- Köszönöm – forgattam a szemeimet. – Kérdezhetek valamit Jay?
- Arra vagy kíváncsi beszéltem-e Carterrel azok után, hogy…
- Elpofáztam azt, amit nem kellett volna – szégyelltem el magamat szinte azonnal.
- Fogalmazhatunk így is – hümmögött.
- És beszéltetek? – tettem fel csendesen a kérdést.
- Megbeszéltük – adott egy semleges, és elég diplomatikus választ.
- Ha politikus lennél, akkor ez egész jó válasz lett volna, de akkor fussunk neki még egyszer. Mi történt köztetek? – mozgolódtam izgatottan a széken. Nem hiszem el, hogy mindent úgy kellett kihúzni belőle.
- Hazamentem, és akkor már ki volt borulva. Oscar húga csúnyán megbántotta, megint – fintorodott el a férfi neve hallatára. – Én próbáltam felhozni a témát, de ő nem hagyta. Csak sírt. Én meg tudod, hogy... nem az erősségem a vigasztalás. De megpróbáltam – sóhajtott fel.
Ismerem már a férfit, és tudtam, hogy talán nehezebb dolog számára vigasztalni egy nőt. Egy nőt, akiért odáig van, mint beverni bárkinek a képét.
- De beszéltetek?
- Karen, akkor is elmondom, hogy mi történt, ha nem vágsz állandóan közbe – forgatta a szemeit.
- Bocsánat.
- Megkérdeztem, beszéltünk róla… – kezdett bele hirtelen Jay, aztán el is hallgatott. Rám pillantott, majd a szemeit forgatta. – Ha Torresre pislogsz így, biztos bedől neked. Ezzel a nézéseddel érsz el nála mindent, igazam van?
- Hogy jön ide Nando? – csodálkoztam el, de pillanatok alatt rájöttem. – Áhh, te terelsz.
A fiatalabbik Porter vállat vont, én pedig közelebb hajoltam hozzá. Mellkasom előtt összefontam a karomat, és mosolyogva megszólaltam:
- Nálad is elérnék bármit.
- Kétlem – nyelt egyet.
- Ne bízd el magad! De térjünk vissza az eredeti gondolatmenetre. Beszéltetek?
- Tudom Jay – suttogtam szomorúan. – Mit érzel most?
- Karen, mit éreznék? – bukott ki belőle. – Túl sok információ, túl sok. Én még nem készültem fel az apaságra – vallotta be. Ezzel mindenki tisztában volt.
- Azt tudom.
- Nem vagyok olyan, mint a bátyám, vagy Torres – bökött rám kicsikét indulatosabban. Meg se lepődtem a hangulat változásán. Sokszor hajlamos rá, de talán az borította ki jelenleg a legjobban, hogy erről nem ő döntött, vagy éppen Carter. Erről a Sors döntött kegyetlenül. – Nekem nem megy, hogy apa legyek. Magamra sem tudok mindig vigyázni. Akkor hogyan vigyázhatnék egy csecsemőre? Egy babára, aki az enyém?
- Jay…
- Te tudod a legjobban, hogy nem vagyok családcentrikus. Sose volt családom. Jobb, hogy ez történt. Talán mindenkinek jobb… Kivéve Cartert – sóhajtott fel. Felsóhajtottam én is, és a kezemet az övére csúsztattam. Rám pillantott és tudtam, hogy most csak elragadták az érzelmei, amiket eddig elfojtott.
- Nagyon sajnálom Jay – motyogtam őszintén.
- Nem érdekes – vonta meg a vállát.
- Kialakul. Valahogy mindig minden kialakul – biztatattam. Sajnos, mást nem igazán tehettem.
jo szar let
VálaszTörlésNe foglalkozz vele, már nem tudom hány blogon megjelent ugyanezzel a szöveggel.
Törlés