Carter
Az elmúlt napok eseményeinek hatása alatt voltam még. Dean szavai jártak a fejemben, és ez az egész ügy. Ki akartam deríteni pontosan miért is romlott meg a 2 férfi kapcsolata, de nem tudtam, hogy hozzam fel Jaynek. Így inkább hanyagoltam a dolgot. Egyelőre.
A hajnali futásból hazaérve telefoncsörgés fogadott. Épphogy fel tudtam venni mielőtt még a nő lerakta volna. Először nem értettem, hogy miért ilyen korán hívott, de ahogy a telefonbeszélgetés előre haladt, kezdtem kapizsgálni. Karen szerette volna, ha vele tartok az apámhoz, amikor közli vele a terhességét. Természetesen igent mondtam, és biztosítottam a támogatásomról.
A telefonhívás után pedig célba vettem a zuhanyzót.
- Hol voltál? – kérdezte Jay, amikor zuhany után vizes hajjal mentem a kávémért. Az asztalnál ült, és egy bögrét szorongatott.
- Futni voltam – vontam vállat. Elfogadtam a felém nyújtott csészét. – Nem tudtam aludni.
- Nem nagyon alszol – jegyezte meg. Fogalmam sincs, an vette észre, amikor többet volt távol, mint itthon.
- Rémálmaim vannak – vallottam be. Nem akartam, de kicsúszott. – Edzés után apához megyek, velem tartasz? – tettem fel a kérdést, amire csak bólintott. Rámosolyogtam, majd a kávémmal együtt a szobámba vonultam.
Késő délután már apa nappalijában terpeszkedtünk. Jay nagyon kutatott valaki után, apa pedig csendben hallgatta az elmúlt heti beszámolómat a munkáról. Ezt Karen érkezése zavarta meg. Apa meglepődött, Jay pedig csendben követte az eseményeket. Sejtésem szerint nem beszélt a barátjával a kifakadása óta. A testbeszéde erről árulkodott. Nem nézett a nő szemébe, és úgy bújta a gépét, mintha az élete múlna rajta.
- Karen. Te hogy kerülsz ide? – tette fel meglepődve a kérdést az apám. Időközben Karen kiszakadt az ölelésemből, így rá tudott koncentrálni.
- Beszélnem kell veled! – köszörülte meg a torkát. Jobbnak láttam, ha csak akkor szólok bele, ha nagyon muszáj. Leültem Jay mellé, és onnan figyeltem az eseményeket.
- Velem? Négyszemközt?
- Nem muszáj.
- Jól vagy Karen? – tette fel apa a kérdést. Aggodalmas képpel bámult a nőre. – Sose szoktál ilyen komoly lenni.
- Nagyon komoly, és fontos dolgot kell elmondanom – szedte össze minden bátorságát, és egy nagy sóhaj után kibökte: – Max, én állapotos vagyok.
Apa reakciója még engem is megdöbbentett. Felnevetett. Jóízűen felnevetett, mintha valami vicceset mondtunk volna.
A társaim tőlem vártak valami okosat, de jelen helyzetben én sem tudtam, hogy mi játszódott le az apám fejében.
- Karen ez jó vicc…
- Apa! – szólaltam meg, mert nem igazán akartak a többiek.– Apa ez nem vicces. Karen nem viccelt.
Talán ez volt az a pillanat, amikor az apám agyában tudatosult, hogy nem akartuk átverni. Ez a színtiszta igazság.
- De Karen! Tudom, hogy maradi vagyok és idősebb nálatok. Kis híján az apád is lehetnék. De ahhoz kellene egy apa jelölt is, nem? – bökte ki kíméletlenül, nem is sejtve, hogy ezzel egy bonyolult témát érint.
- Apa! Átléped a határokat! – néztem rá szúrósan. Próbáltam tudatosítani benne, hogy ezt nem kellene most. Ehhez semmi köze nem volt.
- Szerintem csak igazam van.
- Persze, hogy van apa. Csak jobb, ha nem beszélünk róla – védte magát és a spanyolt is a kismama.
- Te voltál? – fordult nagy meglepetésünkre Jay felé, aki köpni-nyelni nem tudott. Vele együtt mondjuk én sem.
- Mi? – bukott ki Jayből.
- Te voltál? Tőled terhes Karen? – faggatózott tovább az idősebb férfi.
- Apa! Megőrültél?! – fakadtam ki. Nem hiszem el, hogy ennyire makacs. Hogy neki mindenképp meg kell valakit gyanúsítania. És hogy pont Jayt? Miért nem Danielre gondolt?
- Dehogy. Csak hát tudja mindenki, hogy bármelyik nőről le tudja imádkozni a bugyit – védte magát. Azt hiszem, hogy részben azért jogos a feltételezés. Bár ő is tudja, hogy Karen és Jay csak barátok. – Nekem elmondhatjátok nyugodtan, hogy ha kavartok – tudatta velünk apa, hogy még mindig nem engedte el a témát.
- Komolyan semmi közöm Karenhez, és a babához – védte magát Jay. Apa fel-alá kezdett járkálni. Jay kétségbeesetten nézett rám, de én is tanácstalan voltam.
- Komolyan? – tette fel a kérdést néhány perces séta után.
- Igen, apa. Komolyan nincs közük egymáshoz… Nem Jay az apa – bólintottam megkönnyebbülten. Csak sikerült megértenie.
- Akkor ki? – faggatózott tovább. Ezért lenne jobb bevallania Karennek mindent. Apa nem fog lenyugodni. Ki fogja nyomozni. Ismertem már annyira.
- Jobb, ha ezt a kérdést most nem feszegetjük.
- Rossz oldalról szedtél össze valakit? Apád emberei közül? Nem baj! Megoldjuk, hogy ne legyen baja – ajánlotta fel, és láttam, hogy Karent kezdte kiakasztani ezzel, de jobbnak láttam nem szólni.
- Dehogy! Max, te tényleg bolond vagy! Nem feküdtem le senkivel az apám emberei közül. Nem is akarok – jelentette ki sértődötten a nő. Teljesen igaza volt. Én is kiakadtam volna már a helyében.
- Akkor? – vonta fel a szemöldökét.
- Egyszerűen nem akarok róla beszélni. Hétköznapi férfi. Nem akarom ennél is jobban belekeverni a gondunkba. Állapotos vagyok. Azt akartam, hogy tudj erről.
A nagy beszélgetés után nem tudtam sokáig a házban maradni. Üzenetet kaptam Oscartól, hogy találkozzunk nálam, nagyon fontos. Így hát kénytelen voltam a triót magárra hagyni, remélve, hogy nem lesz ebből nagyobb botrány, mint ami kialakult.
Sietősen vezettem haza, hiszen aggódtam az üzenet miatt. Nem tudtam elképzelni mi lehetett ilyen fontos. Mi miatt kellett félbehagynom a dolgaimat, és hazarohanni.
A sokadik kávémat ittam, amikor kopogtak. Idegesen nyitottam ajtót, és amikor a látogatóm személyét megláttam, majdnem elállt a lélegzetem is. A legfiatalabb Emboaba testvér nézett vissza rám. A szokásos gúnyos mosolya helyett most komor volt és mogorva. Gondolom ez nekem szólt.
- Te mit keresel itt? – bukott ki belőlem cseppet sem kedvesen. Nem volt a szívem csücske.
- Beszélhetnék? – kérdezte Gabrieli, én pedig kelletlenül bólintottam. Ekkor már sejtettem, hogy nem lesz életem legkellemesebb beszélgetése.
- Oscar tudja, hogy itt vagy? – tettem fel a kérdést. Kezdtem kapizsgálni, hogy az az üzenet nem is a barátomtól jött. Nem is az ő stílusa volt az üzenet.
- Nem – vallotta be. Helyet kínáltam neki a konyhában, én pedig a konyhapultnak támaszkodva vártam, hogy belekezdjen. – Miért nem engeded már el? Miért kínozzátok egymást?
- Hogy mondod? – kérdeztem vissza.
- Összejöttök, megbántjátok egymást, aminek a vége sírás általában és szakítás. Pár hét és kezdődik elölről. Jó neked kínozni Őt? – vádaskodott. Először köpni-nyelni nem tudtam. Aztán elgondolkodtam. Tényleg ilyen a kapcsolatunk.
- Gabrieli, ez nem rád tartozik – köszörültem meg a torkomat.
- De igen. A testvérem, és utálom, hogy szenved. Miattad – bökött rám undorodva. – Nem boldog, és rád kell nézni, hogy te sem.
- Semmit nem tudsz rólam – sziszegtem ingerülten. Kezdett felbosszantani. Megint.
- Azt igen, hogy önző vagy. Ha tényleg szeretnéd, elengednéd. De csak bántod. Újra és újra.
- Mert ő aztán sosem bántott, igaz? – jegyeztem meg hisztérikusan. Kezdtem kiborulni. – Nincs jogod bírálni.
- Nem érdemled meg Őt! – kelt fel, és a táskájáért nyúlt. – Jobbat érdemel nálad. Szerelmet, boldogságot és családot. Melletted ezt sosem kapja meg! Lásd be! – szúrta még oda nekem, és elviharzott. Torkomba gombóc nőtt, és a sírás kerülgetett. Ha tudná, hogy ezzel nagyon betalált lelkembe, biztos örülne. Semmi joga nem volt így beszélni velem.
*Jay*
Karen betoppanása után eltelt pár óra, amire összeszedtem a bátorságomat, hogy felkeressem. Tudtam, hogy egy hatalmas bocsánatkéréssel tartozom. Bunkó és érzéketlen voltam vele, amit nem igazán érdemelt tőlem. Sőt… senkitől.
Kopogtam, de mivel választ nem kaptam, benyitottam. A szoba üres volt. Karen táskája ott hevert, ahova érkezésekor tette. Visszacsuktam az ajtót, és csalódottan vettem célba a nappalit. Útközben tűnt fel, hogy a nő a teraszon ácsorgott egy pulóverben. Felsóhajtottam.
- Karen! – szólítottam meg a nőt, amivel meg is ijesztettem. Szó szerint ugrott egyet.
- Mit akarsz? Nem akasztok koloncot a nyakadban – fordult meg, és vágta hozzám a szavakat. Sejtettem, hogy jelenleg látni sem akar.
- Karen…
- Hagyj engem békén, oké? – szakított félbe.
- Bocsánat! Bocsánatot akarok kérni mindenért! – böktem ki azonnal. Csak így tudtam elhallgattatni, és elérni azt, hogy figyeljen rám.
- Mit mondtál nekem? – kérdezett vissza.
- Bocsánat! Barom voltam legutóbb – vallottam be kelletlenül.
- Te most bocsánatot kérsz tőlem? – lepődött meg. Szerintem teljesen lesokkoltam.
- Igen. Megint. Barom voltam. Tudom – soroltam. Tisztában voltam a hibáimmal.
- Ki ébresztett erre rá? – kérdezte csendesen. Talán megenyhült, és megbocsát.
- Csak tudom, hogy idióta voltam – túrtam a hajamba. Felsóhajtottam, és végre a szemébe tudtam nézni. – Tényleg nem jó az időzítés, de segíteni fogunk. Itt a lehetőséged a boldog befejezésre.
- Remélem. Nagyon remélem.
Közelebb léptem hozzá, és megsimogattam a karját. Kérdő tekintetet kaptam válaszul, de csak rámosolyogtam. Tudatni akartam vele, hogy mellette vagyok és mindenben számíthat rám.
- Most mit akarsz elérni nálam? – kuncogott.
- Hát a bocsánatodat? – kérdeztem vissza. Se szó, se beszéd, körém fonta a karjait, és a mellkasomba morgott:
- Olyan mamlasz tudsz lenni.
- Ezek szerint elértem a célom? Megbocsátasz nekem? – kérdeztem reménykedve. Átkaroltam a derekát, hogy egyensúlyba tartsam.
- Annyira, de annyira hülye vagy – motyogta, így szinte koncentrálnom kellett, hogy értsem.
- És ezen még meg tudsz lepődni?
- Mindig okozol meglepetést, hogy milyen tuskó tudsz lenni – kezdte el böködni a mellkasomat, hogy a szavai hatásosabbak legyenek. Elérte a célját, megértettem. Igaza volt. Elszúrtam, megint.
- Sajnálom. Frusztrált vagyok mostanában, és sajnos nem úgy reagáltam, ahogy kellett volna – kértem újra bocsánatot. Rájöttem, hogy az őszinteségemmel érhetem el legjobban a célomat.
- Bármit megbeszélhetsz velem, Jay. Beszéljünk, de ne rúgj belém, jó? Melletted vagyok. Amiben lehet, én melletted állok – simított végig a kissé borostás arcomon. Felsóhajtottam. Hátráltam a nőtől, és mérlegeltem azt, hogy megosszam-e vele, ami bánt, vagy tartsam magamban.
- Baj van? – kérdezte aggódva.
- Azt hiszem, hogy van – bólintottam rá. Az őszinteség mellett döntöttem. – Cross Carter közelében van. És azt hiszem, hogy Carter minden szavát elhiszi – nyögtem ki dühösen. Próbáltam Carter lelkére beszélni, de inkább kevesebb, mint több sikerrel sikerült. Számon kérte Crosst, de természetesen kimagyarázta magát. Nagyon értett ehhez. – Úgy viselkedik, mint egy kis csitri. Minden egyes szavát elhiszi. Pedig próbáltam észhez téríteni.
- Ezt hogy érted?
- Bedőlt ennek a rohadéknak. Szilveszterkor együtt voltak, nálunk – szorítottam ökölbe a kezemet. Volt pofája annak a mocsoknak beállítani hozzánk. Legszívesebben képen vertem volna, amikor beállított az ajtóba.
- Miért nem dobtad ki? – tette fel a jogos kérdést Karen.
- Mert akkor Carter engem hajított volna ki a fenébe – adtam meg a választ. Ha elküldöm, Carter engem és a barátnőmet is kihajított volna a lakásból.
- Miért tűröd el? – kérdezte másképp.
- Mire gondolsz? – vontam fel a szemöldökömet. Pont, hogy nem tűrtem meg Deant Carter mellett.
- Buktasd le! – magyarázta úgy, mintha olyan egyszerű volna. Mintha nem értette volna meg az előző szavaimat.
- Nem érted? Carter olyan mellette, mint akinek kimosták az agyát. Csak azt hall és lát, amit Cross mondd neki – mutogattam hevesen.
- Végülis...
- Mi bajod van, Karen? – forgattam meg a szemeimet. Ha most Dean pártjára áll, akkor kiakadok.
- Ha jó a szex, akkor én bármit megértek – bökte ki. Azt hittem egy pillanatra, hogy rosszul hallottam. Eddig ebbe bele sem gondoltam. Mi van akkor, ha már ágyba vitte Cartert szilveszterkor? Míg mi Cami barátaival lógtunk addig ők…
- Mi van? – bukott ki belőlem nem túl kedvesen. – A terhesség a te eszed is elvette?
- Nem hiszem. Carter se hülyült meg, és a hormonjaim se lázadoznak még… – kezdett fecsegni, de szó szerint lefagytam. Hogy érti, hogy Carter se hülyült meg? A kettő nem függ össze, csak akkor, ha Carter is…
- Mit mondtál? – kérdeztem vissza, de kezdtem összerakni a képet. Carter már egy ideje nem önmaga, amit az elrablásnak tulajdonítottunk. De mi van, ha ennél sokkal többről lett volna szó?
- Semmit! – próbált hárítani, de elkaptam a karját. Addig nem hagyom, hogy menjen, míg válaszokat nem adott nekem. – Jay!
- Mit mondtál, Karen? – ismételtem meg a kérdésemet, pedig szinte sejtettem a választ.
- Carter állapotos volt… – vallotta be kelletlenül Karen. Valószínűleg ezt nem akarta az orrom alá dörgölni. Valószínűleg ezt titokban kellett volna tartania.
- Mikor? – tettem fel a következő kérdésemet, de erre is sejtettem a választ. Ha pedig tényleg igaz. Ha tényleg állapotos volt, akkor szörnyűségeket kellett átélnie. Elképzelésem sem volt min ment keresztül.
- Amikor elrabolták – suttogta a nő.
Abban a pillanatban értettem meg Carter viselkedését. Azt, hogy miért lett ennyire instabil, hogy miért titkolózott, és hogy miért nem bírt rám nézni az első napokban. Azt, hogy miért lökött el magától.
Ahogy Karen szemébe néztem, már tudtam. Tudtam az igazságot. Tudtam, hogy Tőlem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése