Carter
*Jay*
Két napja voltam már Madridban. A kutatásom, amit Max bízott rám, jó irányba haladt, és már az első nap kezdtem érteni, hogy miért engem küldött. Rég látott ismerősök után kellett nyomoznom. Tudtam, hogy ezért küldött engem. Hiszen nem buknék úgy le, ha ismerem a módszereiket. Minden mocskos kis módszerűket. Talán ezért is voltam hasznára a férfinek. Így több információt tudhatott az ellenségéről.
Daniellel is tudtam egy kis időt tölteni, most éjszaka is vele és Karennel ültem egy autóban. Állítólag a hasznomat veszik… A bátyám követett valakit, de hogy mi ügyben, azt nem árulta el. Csak annyit, hogy fontos.
A nő a hátsó ülésen aludt, Daniel pedig a kormány mögött ült. Csend telepedett ránk. S nekem zavaró volt ez a helyzet.
- Mikor utazol vissza? – törte meg a némaságot a testvérem. Jól éreztem magamat Madridban, és jó volt kicsit távol lenni Angliától, de tudtam, hogy a hétvégén már haza kell utaznom. Munkába kell állnom. Újra el kell viselnem Oscar jelenlétét. Asszisztálhatok a hazugságaihoz. De nincs más választásom, hiszen Carter viselkedése is arra utal, hogy nincs jól. Még nem mondhatom el neki… Ami miatt bűntudatom is van, de csak reménykedek benne, hogy ha eljött a pillanat, nem fog megutálni… Így is rossz végignézni, ahogy tönkreteszi magát.
- Vasárnap reggel, ha minden jól megy. Na meg persze, ha nem dobsz ki – vontam vállat. Tudtam, hogy nem küldene el, hiszen ő ajánlotta fel, hogy nála meghúzhatom magamat.
- Addig maradsz, amíg akarsz – pillantott rám mosolyogva. Mióta megtudta az igazságot, próbálkozott. Többször kezdeményezett beszélgetést, hívott fel és próbált megismerni.
- Visszamegyek. Rám is vár a munka, és a millió probléma – sóhajtottam fel. Hiába pásztáztam az utcát, semmi mozgást nem láttam.
- Carter? – komolyodott el, így csak bólintottam. – Hogy van?
- Nem tudom, Daniel… nem tudom…
- Mit értesz ez alatt? – ráncolta össze a homlokát úgy, ahogy én is szoktam.
- Nem beszél arról, ami történt. Eljátssza, hogy már jól van, de nincs. Kezd kezelhetetlenné válni… Olyan dolgokat tesz, aminek a súlyát nem érzékeli. Mintha kicserélték volna – ömlöttek furcsa módon belőlem a szavak. – Nem tudom mit tehetnék.
- Jay! Fogalmunk sincs, hogy min ment keresztül. Szörnyű dolgokat tehettek vele. Meg kell értenünk. Támogatnunk kell! – magyarázta türelmesen.
- Hogy lehetsz ilyen nyugodt? – morrantam rá.
- Adj neki időt, öcsi! – tette a kezét sokatmondóan a vállamra.
- Miért nem beszélsz vele? Rád mindig hallgat – támadt egy ötletem. Talán neki sikerülne beszélni vele. Hatni rá. Bár azt nem értettem, hogy miért nem tette meg eddig. Láthatóan dühös rá valamiért Carter.
- Nem jó ötlet, szerintem. Most gyűlöl. Gyűlöl azért, amit tettem – jegyezte meg gondterhelten. – Bonyolult.
- Egy próbát tehetnél – próbálkoztam tovább. – Gyere velem!
- Jay… – túrt a hajába. Hosszú percekig csendben maradt, és nagyon gondolkodóba esett. Azt hittem ezzel le is zártuk a témát, de hirtelen kezdett beszélni. – Azt hiszem ideje elmondanom valamit, amit kevesen tudnak. Bebizonyítom, hogy megbízom benned. Viszont neked is bíznod kell bennem! – A homlokomat ráncoltam, és a szavain gondolkodtam. Mire céloz? – Bízol bennem?
- Tudod, hogy igyekszem – nyögtem fel. Ő nem tudja mennyire nehéz ez nekem. Azok után, ami velem történt, ismét bizalmamba engedni embereket. Carterrel és Marcoval olyan könnyen ment, hiszen közvetlenek, de Karen és Max esetében nehezebb volt ez. Ahogy furcsa módon Daniellel is.
- Tavaly ősszel, csináltam egy hülyeséget. Találkoztam Patrick egyik táncosnőjével, és… megcsaltam Cartert – bökte ki nagy nehezen, amivel lesokkolt. Sosem néztem volna ki belőle, hogy egyéjszakás kalandba belemegy, amikor van valakije. Ő olyan hűséges típusnak tűnt. Velem ellentétben.
- És ezért utál most – raktam össze a képet. Teljesen érthető Carter reakciója. Hiszen ki örülne annak, ha az egykori szerelme kijelenti neki, hogy megcsalta?
- Nem egészen. Vagyis… Van egy lányom, Jay – bámult ki az ablakon. Ha az előző esetnél azt hittem, hogy nem lepődhetek meg még jobban, akkor erre most rácáfolt. Túl sok volt ez az információ hirtelen.
- Nem tűntél ilyennek – bukott ki belőlem őszintén, amit egyből meg is bántam. Meglepetésemre viszont csak szórakozottan vont vállat.
- Ez őszinte volt – mosolygott, majd a kezembe nyomta a mobilját, miután feloldotta. Érdeklődve pillantottam a készülékre, ahonnan egy kisbaba nézett vissza rám. Egy kislány, aki rettenetesen hasonlított Danielre, és a húgunkra. – Hasonlít…
- …a húgunkra – fejezetem be helyette a mondatot.
- Sajnálom, hogy nem lehettél a család részese, Jay – tette a vállamra.
- Ez már elmúlt… sajnos – nyögtem ki mielőtt belekezd az egészbe. Nem akartam most erről beszélni. Karen törte meg a csendet, ahogy álmában motyogott. Daniel egyből felé kapta a fejét. Láttam, ahogy vizslatta, majd úgy tett, mintha ennek nem lenne jelentősége. – Mi van köztetek?
- Semmi – jelentette ki talán túl hamar.
- Daniel…
- Túl sok bonyolult nő volt már az életemben, öcsi. Carter előtt is voltak, aztán Carter, a lányom anyja, és most meg Karen – sóhajtott fel.
- De…
- Mintha te nem tudnád mit jelent ez – fojtotta belém a szót. – Ne erőlködj!
- Szereted Őt? – tettem fel percekkel később a legfontosabb kérdést. Választ nem kaptam, de láttam, hogy bólintott. A sorsnak pofátlan humora van ezekkel a kapcsolatokkal, az egyszer biztos. – Miért nem tisztázod vele?
- S te… szereted Őt? – terelte a témát. Tudtam, hogy nem Karenre gondol, de azt is sejthette, hogy én sem fogom kimondani.
- Kaland… Csak kaland voltunk a másiknak azt hiszem – vontam meg a vállamat, reméltem, hogy ezzel békén hagy. Mit mondhattam volna? Hogy nekem is csábító ez a helyzet?
- Miért nem mondod el az igazat?
- Miért nem tisztázod a dolgot vele, Daniel? Szerintem megérdemelné – próbáltam én tanácsot adni neki, de elég viccesen hangzott pont az én számból.
- Elfelejtettél egy aprócska momentumot – nyomta meg az aprócska szót. – Ő azt a vadbarmot szereti.
- Bla-bla… Kifogás – ráztam meg a fejemet.
- Te beszélsz – lökött rajtam egy játékosan. – Simán le kéne tudnod nyomni Oscart, te meg tökölsz.
- Ez bonyolultabb annál – ráztam a fejemet. Azon gondolkodtam megosszam-e vele, amit tudok, de inkább arra jutottam, hogy nem fogom.
*
Daniellel csendben ültünk egymás mellett, és már Madrid külvárosában haladtunk. Sőt már lassan a lakóházak is kezdtek elfogyni a látókörünkből. Danieltől kaptam egy szép kioktatást a viselkedésem miatt, de nem érdekelt. Akkor sem értettem ezzel egyet. Karen egyszerűen megbolondult. Carter után ő is megzakkant. Baromság, amit művel. Persze, értem én, hogy bosszúszomjas, és fél, de máshogy is el lehetne ezt intézni. Nem kellene ilyen durván. James agyonveri…
Utáltam, hogy belekeverte a James esetet. Még hogy én félek tőle… Baromság. Csak megtartom a távolságot, ennyi az egész.
Megráztam a fejemet, és a telefonomra pillantottam. Senki sem keresett. Csak felsóhajtottam. Mit is vártam?
- Ez akkor is… durva volt – törte meg újra a csendet a testvérem.
- Ne kezd megint! – forgattam a szememet. – Ti csak azért véditek, mert totál belezúgtatok – nyögtem fel. Mert biztos vagyok benne, hogy James sem csak barátként tekint a nőre. Csak rá kellett nézni.
- Miről zagyválsz?
- Hagyjuk – legyintettem. – Inkább azt mondd, hova is megyünk? – érdeklődtem csendesen. Még az edzőtermi balhé előtt említette, hogy a délután folyamán meglátogatunk valakit. Csak azt az aprócska tényt felejtette el közölni, hogy kit.
- Megismerkedsz az unokahúgoddal – jelentette ki, amitől eltátottam a számat. Be akarja mutatni a lányát, pont nekem? Aki végülis tényleg a családtagom. Hiszen, mint múlt nap említette, van egy lánya… Tehát egyik napról a másikra nagybácsi lettem?
- Ez most komoly?
- Vagy visszatérhetünk arra a témára, amit felhoztál. Mi van Jamesszel? – vonta meg a vállát Daniel.
- Mikor akartad közölni, hogy hova megyünk? – tettem keresztbe a kezeimet, eleresztve a fülem mellett a megjegyzését. – Nem is értek a gyerekekhez.
- Olyan vagy, mint egy hisztis csaj, ma – sóhajtott fel. – Lily csak pár hónapos. Nem fog megenni. Ideje megismerned. Hiszen te is a családtagja vagy. Amúgy meg hülyeségeket beszélsz, Alanna is imád téged. Szeretnek téged a gyerekek.
Nem sokat kellett már az autóban utazni. Negyed óra elteltével pedig leparkoltunk egy eldugott birtoknál. Kíváncsian pislogtam körbe. Daniel egyből kiszállt, majd kérdőn nézett rám. Felsóhajtottam, majd követtem Őt. Nem tartottam jó ötletnek ezt az egészet, de nem akartam az orrára kötni. Korainak tartottam, de nem akartam megbántani.
Mosolyogva nyitott be a házba, melynek egy távolabbi pontjából kacagás hangzott. Csak követtem a testvéremet, aki már rutinosan mozgott az épületben. Mire utolértem, már a konyhában legyeskedett.
- Megjöttünk – puszilta arcon a barna hajú nőt, aki nekem még háttal állt. Kezében tartotta a kisbabát, aki rám mosolygott.
- Jöttünk? Elhoztad Karent? – nyújtotta át a kislányt, majd felém fordult. Ismerősnek tűnt a hangja, és amikor szemben állt velem, megbizonyosodtam arról, hogy nem tévedtem.
- Donovan? – csodálkozott el.
- Hello Carol! – mosolyodtam el, majd közelebb léptem, és megpusziltam.
- Ti ismeritek egymást? – most Danielen volt a sor, hogy meglepődjön.
- De még mennyire – bólintottam. –Tudod, sokat jártunk abba a klubba, ahol Carol dolgozott.
- Mindig az idegeimre ment – forgatta a szemeit, de tudtam, hogy csak hülyéskedett. Hiszen én és Cami voltunk az első barátai. A többi táncosnő lenézte, a férfiak pedig tárgyként tekintettek rá.
- Hazudik – mosolyodtam el. – Én voltam a kedvence. De inkább nekem kellene kérdeznem. Hogy lehet, hogy neki sikerült megfűznie, nekem pedig nem? – tettettem felháborodást a nő felé, aminek végül hatalmas kacagás lett a vége.
- Miért is lepődök meg azon, hogy őt is meg akartad fektetni? – forgatta a szemeit Daniel. Lily a nyakához bújt, és csendben méregetett.
- Próbálkozott, de Cami volt az egyetlen barátom, és nem akartam megbántani – válaszolta Carol, amiért csúnya pillantással illettem.
- Ki az a Cami? – kérdezősködött.
- Senki – válaszoltam egyből.
- Ááh, értem. Egy csaj – bólintott, majd felnevetett. – Legalább jó nő volt?
- Daniel – forgatta a szemeit a nő. – Nem mintha nem örülnék neked Jay, de elmondanátok, hogy mit keresel itt? – tette csípőre a kezeit.
- Nem mondtad el neki? – fordultam a bátyám felé, aki csak vállat vont. – Ő a bátyám – válaszoltam, amivel ismét elértem, hogy a fiatal anyuka megdöbbenjen.
- Miért nem mondtad, hogy ő az öcséd? – kérte számon a testvéremet, majd rám nézett. – De te se mondtad sose, hogy van egy bátyád.
- Akkor még én se tudtam, Carol – sóhajtottam fel.
- Mindent el kell mesélnetek – csapta össze a tenyerét, és kiterelt minket a nappaliba. Átlagosnak mondható volt az egész. Modern bútorok, és berendezés, de semmi luxus. Pont, mint amilyennek ismertem a nőt és a bátyámat is.
Ők helyet foglaltak a kanapén, én meg tanácstalanul álldogáltam. Csak bámultam azt, ahogy a kislánnyal bántak. Áradt róluk mennyire szeretik Lilyt, mégha nem is tervezték.
- Ne csak álldogálj ott, Donovan! – mutatott a kisebbik kanapéra a nő. Látta, hogy a lányát bámulom, amin elmosolyodott. – Szeretnéd megfogni? – egyből felé kaptam a fejemet. Csak fejet ráztam, és gyorsan helyet foglaltam.
- Nem harap – nevetett fel Daniel. – Még nincs foga.
- Kac-kac – forgattam a szemeimet. Carol közben átült mellém a pici lánnyal a kezében.
- Fogd meg nyugodtan! – nyújtotta felém a babát, de csak a fejemet ráztam továbbra is.
- Olyan kicsi – nyögtem fel. – Mi van, ha túl erősen fogom, vagy…
- Fogd be, és vedd át! Segítek! – adta parancsba a nő, Daniel pedig csak nevetett rajtam. Csak csúnyán néztem rá, de ő nem hagyta abba. Carol szó szerint az ölembe nyomtam a lányát, miközben magyarázta, hogy hol és hogyan tartsam. Lily a cumijával játszott, és lopva rám-rám pillantott, és egy mosolyt küldött felém. – Kedvel téged.
- Aranyos kislány.
- Daniel, meg van a leendő bébicsőszünk – kuncogott Carol. Abban a pillanatban azt hittem lesápadok. A testvérem és a nő jót szórakoztak rajtam, de én nem tartottam mulatságosnak. Nem értettem a gyerekekhez.
- Úgysem árt a gyakorlás neki. Ki tudja, hogy mikor bukkan fel egy numerája meglepetéssel – jegyezte meg, amin a nő jót nevetett.
- Hééé! – adtam hangot a nem tetszésemnek. Lily babahangon kezdett el gügyögni, így rápillantottam. Engem nézett, miközben a kis kezével mutogatott, aminek az lett a vége, hogy arcon csapott. A többiek nevetni kezdtek, bár ezen én is elmosolyodtam.
- Elviszem a hercegnőt aludni – kelt fel a bátyám, aztán elvette tőlem a lányát. Bevallom, megkönnyebbültem. Az elmúlt percekben attól féltem, hogy kárt teszek benne, vagy rosszul csinálok valamit. – Adj egy puszit Jay bácsinak, és a maminak! – magyarázott Lilynek, aki már álmosakat pislogott, így inkább odabújt az apja nyakához. Carol nyomott egy puszit a homlokára, aztán el is tűntek a szemünk elől.
- Nagyszerű apa – jegyezte meg mosolyogva. – Tudod, nehéz volt miután leléptél. Én nem tehettem meg…
- Sajnálom, hogy nem segíthettem, de…
- Megvolt a magad baja, tudom – sóhajtott fel. – Beszéltél vele azóta?
- Camival? Nem – ráztam meg a fejemet. – Gondolom elmondta mi történt, és most szívből utálhat.
- Nem mondott sokat, de hiányoztál neki. Szenvedett… és én is – jegyezte meg. – Aztán feltűnt a bátyád. Nem voltam naiv. Tudtam, hogy Patrick érdekli. Már az első perctől. De jól esett, hogy végre valaki érdeklődött irántam is. Kedves volt, és… aztán csak megtörtént… s most itt bujkálok a lányommal Hopkins emberei elől. Ha valakit utál Cami, az én vagyok. Egyik napról a másikra tűntem el, és még csak el se búcsúztam.
- Kiegyensúlyozottabb vagy. Boldogabbnak tűnsz – simítottam ki egy tincset az arcából.
- Ha nem ismernélek, azt hinném fel akarsz szedni – kuncogott fel.
- Komolyan beszélek. Megkomolyodtál.
- De te is, Donovan – sóhajtott fel. – Lerí rólad.
- Te is tudod, hogy nem mesebeli az életünk – sóhajtottam fel. Ezek után beszámoltam arról, hogy tudtam meg az igazságot, majd hogyan derült ki minden Daniel számára is. Csendben hallgatta a történetet, és egyszer sem szólt bele. Csak megpuszilta az arcomat.
- Pillanatok alatt kaptál magadnak egy családot, Jay. Itt az esélyed. Ezt ne szúrd, el!
- Furcsa ez az egész. Olyan sokáig nem tudtam az igazat, aztán fenekestül felfordult az életem. Mikor Maxet felkerestem, kész káosz voltam.
- Kezdesz megkomolyodni – lökte meg játékosan a vállamat. Aztán felcsillant a szeme, és egyből rákérdezett. – Csak nem csajügy miatt?
- Carol – forgattam a szemeimet. – Mindenki ezzel jön – sóhajtottam fel.
- De én ismerem a csajozós időszakodat. És azt hiszem téged is. És érzem, hogy nem tévedtem. Hogy hívják? – erősködött. Magamban bosszankodtam. Hogy hagyhattam, hogy kiismerjen?
- Carter – ejtettem ki a nevét, amitől eltátotta a száját. Először csak makogott, amin jót szórakoztam. Szerintem abban a pillanatban összerakta a dolgot. Hogy egy és ugyanaz a személy, akire gondolunk.
Valamikor az este folyamán értünk vissza Daniel lakására. Míg ő a fürdőben tevékenykedett engem nem hagyott nyugodni valami, ezért tárcsáztam a spanyol férfi számát.
- Marco – fogadta a hívásomat.
- Szia Marco, Jay vagyok – köszöntem.
- Jay – hallottam a hangján, hogy meglepődött. – Minek köszönhetem a hívásodat?
- Beszélnünk kellene valamiről…
- Miről? – hangzott a kíváncsi kérdés.
- Karenről és Jamesről van szó…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése