Karen
Alig beszéltünk James-szel a haza vezető repülőúton. Mindketten a gondolatainkba mélyedtünk, és próbáltuk kitalálni hogyan tovább. Hogy mi van, ha igaza van Stone-nak? Mihez fogunk kezdeni?
Jelen állapotban elsők közt tudnának elintézni. Mióta kikerültem a seregből, eltunyultam, lelassultam, és sebezhető lettem. Ezt pedig nem engedhetem meg. Egyikünk sem engedheti meg magának. Lassan leszállunk, és kénytelenek vagyunk visszacsöppenni a való világunkba.
Hirtelen fogtam meg James kezét, aki eddig zenét hallgatva bámult maga elé. Az érintésem miatt először összerezzent, majd lassan megcirógatta az ujjaival az enyémet.
- James… – sóhajtottam fel.
- Jól vagy? - ráncolta össze a homlokát, hiszen nem értette mi a bajom.
- Persze. Jól vagyok. Csak… Stone nem hazudott ugye? Mert szerintem nem.
- Szerintem sem hazudott, csak szar ezt belátni.
- Alkalmatlan vagyok a feladatra – ráztam meg a fejemet. – Gyenge, és alkalmatlan vagyok.
- Dehogy vagy az! – rázta meg a fejét.
- James csak tudom, hogy milyen vagyok. Jelen pillanatban hátráltatom a csapatot, és nem segítem. – horkantottam fel sokatmondóan. Nem néztem rá, hanem az ablak felé fordultam. Tudtam, hogy még mindig engem bámul. - Ne nézz így azért, mert igazam van.
- Miért vagy kishitű?
- Miért játszol agytúrkászt már megint? – kérdeztem vissza reflexből. James csak elnevette magát egy pillanatra, majd újra komolyan pislogott rám.
- Ha ezt érzed, akkor... akkor segítek neked felkészülni.
- Akarom – jelentettem ki. – Akarom, hogy segíts nekem! De nem kell kímélned. Te vagy az egyetlen, aki tudja, hogy mit akarok. Milyen szinten akarok felkészülni.
- Nekem se könnyű úgy viselkednem veled…
- Hogy lány vagyok? – érdeklődtem.
- Egy csodálatos nő vagy.
- Elpirulok James – forgattam a szemeimet. James kuncogott, és átölelt. Vállára hajtottam a fejemet, majd hatalmasat sóhajtottam. Egyikünk se szólalt meg pár percig. Nem tudtam pontosan, hogy mit kellene mondanom.
- Ha akarod segítek – szólalt meg végül csendesen, és nem igazán tudtam először, hogy mire is gondol. Felnéztem rá. Hatalmasat sóhajtott, és folytatni kezdte. – Az a legnagyobb bajod, hogy nem bízol magadban. Szükséged van arra, hogy valaki irányítson. Hogy segítsen abban, hogy fejlődj, hiszen nem holnap fogunk találkozni az apáddal… Ez egy háború. És te hozzá szoktál, hogy egy háború előtt kiképeznek.
- Mire célzol James? – fészkelődtem izgatottan.
- Segítek neked. Kiképezlek. Nem kímélve. Hiszen akármelyik Portertől kérsz segítséget… Nyápic mindkettő. – Meglepett az utolsó kijelentésével, hiszen elnevettem magam.
- James, hogy mondhatsz ilyet?
- Mond azt, hogy nincs igazam. Mindkettő azzal állna elő, hogy nem, mert lány vagy… meg hasonlók. Amikor lehet, hogy te hajtogatnád őket össze – felelte olyan lazán, mintha az időjárásról beszélgetnénk. Csak a szemeimet forgattam először, majd megszorítottam a kezét.
- Köszönöm.
*
Jay pár napja jelent meg Madridba mi szerint Max feladatott bízott rá. Személy szerint hiába faggattam, nem mondott nekem semmit se. Bár van egy sejtésem, hogy a bátyjával ennél közlékenyebb. Lerúgtam magamról a cipőmet, és egyszerűen befészkeltem magamat a hátsó ülésre.
- Aludni fogok, ha már ennyire kedvesek és közlékenyek voltatok ma este – közöltem velük. Daniel foglalt helyett a volán mögött, míg az öccse az anyósülésen terpeszkedett.
- Csak nyugodtan.
- Mivel nem mondjátok, hogy mit figyeljetek… Így jártatok! – vontam meg a vállam. Dan kabátját a fejem alá gyűrtem, és lehunytam a szememet. Nem hittem benne, de elaludtam.
Lassan moccantam meg. Elnyomtam a nyakamat. Szívem szerint felnyögtem volna, de szinte abban a pillanatban meghallottam a két férfi beszélgetését. Ritkán tesznek ilyet. Hiszen új nekik ez a helyzet teljesen. Testvérek.
- Bízol bennem? – tette fel Daniel csendesen a kérdést.
- Tudod, hogy igyekszem.
- Tavaly ősszel, csináltam egy hülyeséget. Találkoztam Patrick egyik táncosnőjével, és… megcsaltam Cartert – kezdett bele az idősebbik Porter a meséjébe, amit nem rég én is megismertem. – És ezért utál most … Nem egészen. Vagyis… Van egy lányom, Jay.
- Nem tűntél ilyennek – a válasz hallatán elmosolyodtam.
- Ez őszinte volt – mosolyodhatott el Daniel. Ismerem már annyira, hogy tudom mikor boldog… Vagy éppen mikor mosolyog. – Hasonlít…
- …a húgunkra – ebben a pillanatban sajnáltam, hogy nem ismerhettem a Porter lányt. De tudom, hogy az Ő halálával kerültek Porterék ebbe a háborúba. Az apám utálatos háborújába.
- Sajnálom, hogy nem lehettél a család részese, Jay.
- Ez már elmúlt… sajnos – kínomba nem tudtam tartani a számat, és valami motyogás szerű szakadt ki belőlem. Szerencsére csukva volt a szemem így nem tudhatták, hogy ébren vagyok, és pofátlan módon hosszú percek óta hallgatózok.
- Mi van köztetek? – kérdezett rá elég konkrétan Jay.
- Semmi.
- Daniel…
- Túl sok bonyolult nő volt már az életemben, öcsi. Carter előtt is voltak, aztán Carter, közben jött a lányom anyja, és most meg Karen – sóhajtott fel, és lassan kinyitottam a szemem. Szerencsére nem vették észre, hogy ébren vagyok. Kíváncsian nyújtogattam a nyakam.
- De…
- Mintha te nem tudnád mit jelent ez… Ne erőlködj!
- Szereted Őt? – bukott ki azt hiszem Jayből a kérdés. Az én érdeklődésemet is felkeltette ezzel a kérdéssel. Daniel nem mondott semmit se, de láttam, ahogy bólintott. A gyomrom apró kis görcsbe rándult. Pofán vágó információ ez. – Miért nem tisztázod vele?
- S te… szereted Őt? – kontrázott vissza Daniel.
- Kaland. Csak kaland voltunk a másiknak, azt hiszem – tisztában voltam vele, hogy Jay jelen pillanatban úgy hazudik, mint aki egy könyvből olvasná.
- Miért nem mondod el az igazat?
- Miért nem tisztázod a dolgot vele, Daniel? Szerintem megérdemelné.
- Elfelejtettél egy aprócska momentumot – nyomta meg az aprócska szót gondosan Dan. – Ő azt a vadbarmot szereti. – Fernandora utal, ezt tudom. Azt is, hogy ki nem állhatja a spanyolt. Sőt egyenesen gyűlöli pontosan azért, mert vele vagyok.
- Bla-bla… Kifogás.
- Te beszélsz. Simán le kéne tudnod nyomni Oscart, te meg tökölsz.
- Ez bonyolultabb annál – nyögött fel Jay. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezt a beszélgetést nem kellett volna hallanom…
*
Éreztem, ahogy a szám megtelik vérrel, de nem foglalkoztam vele. James újra támadásba lendült és koncentrálnom kellett, hogy ne találkozzak újra az öklével. Elhajoltam, de akkor újra gyomron vágott. Kibillentem az egyensúlyomból, és hanyatt estem. Nagyot csattantam a gumiszőnyeg mellett, és esküszöm fényes nappal csillagokat láttam. A héten már nem először, és tudtam, hogy nem utoljára.
- Tartsunk szünetet? – szólalt meg a társam csendesen, de még mindig a harci alapállásban állt előttem.
- Nem James. Bírom – tápászkodtam fel lassan, és kicsikét meggondoltan. Muszáj volt minden mozdulatomat átgondolni, mert féltem összecsuklok, ha hirtelen ugrok fel. Talpra kecmeregtem és felemeltem a kezeimet. Újra felvettem a védekező alapállásomat.
- De... – kezdett bele a barátom. Láttam nem biztos magában.
- Csináljuk James – csattantam rá, hiszen tudtam máshogy nem tudom ösztönözni. Elértem a célom, hiszen ő újra támadásba lendült sikeresen. Elkapta a kezemet, és földre vitt. Körülbelül pont ekkor lépett be Daniel és Jay legnagyobb meglepetésünkre. Jamest megzavarta a két látogatónk, így el tudtam magam rúgni tőle, és kiszabadultam az erős fogságából.
- Mi a fene folyik itt? – csattant fel Jay. Összenéztünk James-szel, aki egyszerűen vállat vont. Rám hagyta jelenleg a nehezét.
- Semmi – jelentettem ki, és a törölközőmhöz léptem. Először a barátomhoz dobtam az övét, majd én is megtöröltem az arcomat, és a számat... A fehér törölköző ismét véres lett... A héten már sokadjára.
- Persze. Én meg a húsvéti nyúl vagyok... – horkantott fel.
- Vannak dolgok Jay, amik nem tartoznak rád – löktem le a törölközőt. – Folytassuk James! – hagytam figyelmen kívül a két Portert. Daniel csak lazán a falnak dőlt, és tudtam arra vár, hogy ebből mi fog kisülni.
- Biztosan?
- Igen – bólintottam.
- Nem – csattant rám a fiatalabbik férfi.
Jay úgy ugrott kettőnk közé, mint aki azonnal megvédene, hogy ha James megtámadna. Csak hát tudtam ő járna rosszabbul. Sokkal rosszabbul. Emellett kicseszettül idegesít az okoskodása. Nem érti az életemet, és ne akarjon bele szólni.
- Takarodj innen, Jay! – ordítottam rá, hiszen elegem volt már abból, hogy kotnyeleskedik.
- James ötször nagyobb nálad – próbált valami épeszű magyarázatott kinyögni, de nem ment neki.
- Na és?
- Öcsi, hagyd őket! – szólalt meg legnagyobb meglepetésemre Daniel, aki eddig csendben figyelt.
Csak állt a falnak dőlve. Jay felnyögött először, és nem értettem miért akadt ki ennyire.
- Még te is ellenem vagy?
- Senki ellen se vagyok – jelentette ki, és felemelte védekezően a kezeit.
- Erre nekem szükségem van, Jay. Tehát menj az utamból... Vagy én magam teszlek arrébb! – indultam felé.
- Még ha ő mondaná... – bökött a válla felett James felé, aki felnevetett ezen a kijelentésen.
- Megteszi… – tekerte le az ásványvizes üvegről a kupakot. – Ne kötözködj vele!
- Mi ez az őrültség? Nincs elég bajunk? Ti kreáltok magatoknak? – próbált faggatni Donovan.
- Jay, hagyd abba! – szólt rá újra Daniel.
- Én még mindig teszek valamit. Nem úgy, mint te – pillantott hátra, ami egyet jelentett azzal, hogy nem figyelt rám. Nagyot csattant James mellett a szőnyegen, aki csak elhúzta a száját egy fél oldalas mosolyra. Szitkozódva pattant fel a fiatal férfi, és úgy pillantott körbe, mint aki reménykedik abban, hogy senki se látta.
- Mondtam, hogy állj le!
- Mitől akarsz már megint halott lenni? Torres megint megbántott?!!
- Megint New Yorknál tartunk? Te voltál ott az idióta. Inkább maradtál volna mellettem az ágyba szex után... Esetleg még egy menetre – tárta szét a karját, és a másik két férfi egy pillanatra megdermedt.
- Ohh… Istenem. Milyen pöcsfej vagy már megint – dohogta Daniel, de egyikünk se foglalkozott vele. Jelenleg villámokat szórtak a szemeim az öccse felé és átfutott az is az agyamon, hogy betöröm az orrát.
- Nem csak New Yorkban akart megölni... Te… és te is tudod – böktem Porterre biztos, ami biztos alapon. – Tudjátok nagyon jól, akkor még csak játszott velünk. Ha a halálomat akarta volna, tényleg vesén szúr és kész... De nem tette. Azért mert az csak felhívás volt a kis játékára. Saját magam akarom megölni... Lassan... Kínok kínjai közt, azért amit a sivatagban művelt velem. Azt akarom, hogy szenvedjen – bukott ki belőlem hirtelen minden és elértem, hogy a két Porter egy pillanat alatt kővé dermedjen. James csak türelmesen ült a földön. Mindvégig azt mondta be kellene avatnom őket, de mégse tettem. Vagyis eddig nem állt szándékomba megtenni.
- Agyrázkódásod van, hogy hülyeséget beszélsz? – kérdezett rá Jay.
- Nem. Az igazat mondja – szólalt meg James, majd lassan felegyenesedett. Tett egy lépést felém, ezáltal Jay felé is, aki oldalazva távolodott vagy két lépést. Csak rápillantott a barátom, és megcsóválta a fejét. – Mondd el nekik, Karen!
- Nem akarom...
- Könnyebb lenne – mosolygott rám. – Amúgy is tudhatnád, hogy egy csónakban evezünk mindannyian. Különböző okokból igaz, de mind az apád halálát akarjuk.
- Nyögjétek már ki! – fakadt ki Jay sajátos stílusában. Máskor tuti kinevetném, de most nem tettem. Egy pillanatra elidőzött rajta a tekintetem, majd egy hatalmas sóhaj után beszélni kezdtem.
- Még New Yorkba tudtam meg azon kívül, hogy ti testvérek vagytok, kettő dolgot – kezdtem el mesélni. Nehezemre esett, de James bátorítólag szorította meg a kezemet. – Amikor a seregbe szolgáltam apám lefizette a parancsnokunkat... És ő tervezte el, hogy azon a napon támadás érjen minket. Tervei szerint ott meg kellett volna halnom.
- De...
- Nem végeztem még! Több tucat ember halt meg akkor... És aznap csak egynek kellett volna... Nekem – ráztam meg a fejemet.
- Mi a másik dolog? – szólalt meg Daniel a falnak dőlve. Ma ő inkább csak némán hallgatott. Többségében.
- Apám ölette meg anyut – feleltem csendesen a padlót bámulva. Majd az idősebb Porterre pillantottam, ám így azonnal rájöttem valamire. – Te ezt tudtad?
- Karen… – sóhajtott fel.
- Válaszolj! – csattantam fel először indulatosan. De meg is bántam, hogy ezt tettem. – Daniel, kérlek! Mondd meg az igazat! Te ezt tudtad?
- Karen… – ismételte a nevemet csendesen. Megérintette az arcomat. Úgy araszolt közelebb miközben beszéltem, hogy észre sem vettem.
- Akkor leszünk egy jól működő csapat, ha őszinték vagyunk egymással. Te is tudod.
- Igen. Ezt tudtam – bólintott végül. – De nem nekem kellett elmondanom neked. Az…
- Apámtól kellett megtudnom az igazat…
Az edzőtermi balhénk után magára hagytam a három férfit. Nem igazán volt kedvem tovább magyarázkodni… Hiszen tudtam, hogy meg kellett volna magyaráznom Jamesnek például Jay kijelentését arról a bizonyos esetről, amikor szexeltünk. És nem akartam azt se, hogy valamelyik Porter le akarjon beszélni a tervemről.
Egy hosszú zuhany után kóválygok a lakásban, talán még mindig kicsikét vizesen, amikor kezembe került a mobilom. Reménykedtem benne, hogy talán Fernandotól kaptam valami üzenetet. Vagy esetleg beszélhetek vele, de gondoltam, hogy jelenleg is edzése van.
Megtámaszkodtam az egyik kezemmel az asztal szélénél, és csak bámultam a készüléket. Oda-vissza forgattam a kezemben, és szinte biztos voltam benne, hogy ha valaki ebben a pillanatban megijesztene, tuti elhajítanám a készüléket. Egyszerűen eszembe jutott valaki, és azonnal tárcsáztam. Harmadik vagy negyedik csörgésre vette fel, majd szólt bele csendesen.
- Carter Horan.
- Tudom. Pont ezért hívtalak - rántottam meg a vállamat.
- Karen… – sóhajtotta a nevemet. – Ellenőrizni akarsz?
- Nem. Csak eszembe jutottál – bizonygattam azonnal. Tudtam, hogy az elrablása óta csak a rosszra tudott gondolni, amit meg is értek. Bizonytalan… És bennünk se bízik még igazán, ezt is sejtettem.
- Per-sze – húzta el a szót.
- Figyelj, Carter! – kezdtem el azonnal beszélni. – Én csak azért hívtalak, hogy megkérdezzem nincs-e kedved idejönni Madridba. Mindenki itt van, és szükséged van a kikapcsolódásra.
- Menjek Madridba? – kérdezett rá a lány biztos, ami biztos alapon.
- Hiszen ezt mondtam én is.
- Mi az? Nem bírsz a fiúkkal? – vált kicsit jókedvűbbé, ami az elrablása előtti önmagát idézte.
- Fiúkkal? Na, az hosszú sztori – legyintettem. – Eljössz?
- El – vágta rá pár perces gondolkodás után. – Ha ennyire ragaszkodsz hozzá.
- És mikor jössz? – kérdeztem rá izgatottan.
- Csak nyugalom, Karen. Még össze kellene csomagolnom. Repülőjegyet foglalni, ilyenek…
- Bocsi – motyogtam.
- Csak annyit kérek, hogy a fiúknak ne szólj!
- Rendben. Nem szólok senkinek – bólintottam rá a kérésére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése