Sziasztok!
Most kicsit eltértünk a szokásunktól, és egy nappal később hoztuk a részt. Nevezhetjük halloween-i ajándéknak is, teljesen mindegy. Jó szórakozást kívánunk!
Kira & Vivian
Carter
Dühösen nyomkodtam a távirányítót, és próbáltam egy normális csatornát találni, ahol a hazaiak mérkőzését játsszák. Nem volt nehéz dolgom, hiszen minden második adón a válogatott és a világbajnokság volt a téma. Az országban még a csapból is ez folyt. Neymar így, Thiago Silva úgy, brazil válogatott amúgy...
Még vagy egy óra volt hátra a mérkőzésig, de a kommentátor már portugálul hadart, amiből egy szót sem értettem. Jobban bosszantott az a helyzet, hogy a többiek a stadionban vannak, én meg nem. Ott akartam lenni, mert ez volt a munkám. Nem a kanapén fekvés. Nem ezért jöttem ebbe az idióta országba.
Apám utasítását pedig nem tudtam megszegni. Megpróbáltam, de egy-két emberét rám állította, és azelőtt lekapcsoltak, hogy elhagyhattam volna az épületet. Utáltam ezt benne. Csak úgy eldöntötte a dolgot. Kijelentette. Pedig nem voltam már gyerek, akinek parancsolhat. Most mégis úgy állunk... Büntet engem, a hazugságokért. Míg ők szépen elmentek Fortalezába a csapattal, engem meg itt hagytak a szállodában, ami mellesleg borzasztóan unalmas egyedül.
A telefonom hirtelen zenélésétől összerezzentem. Rá sem néztem a hívó félre, csak fogadtam a hívást. Arra számítottam, hogy apa lesz, és leteremthetem, de meglepetésemre nem az ő hangját hallottam meg a vonal túlsó feléről.
- Szépségem, mi folyik itt? - hadarta el a kérdést, amit alig értettem.
- Apám, az folyik itt - szuszogtam idegesen. - Sajnálom, tényleg. Nem leszek ott. De azért nagyon szorítok ám.
- Ajánlom is. Majd rúgok neked egy gólt - bizonygatta, de csak felkacagtam.
- Elég nekem az is, ha továbbjuttok. Most menj csak! Majd ha visszaértetek, találkozunk - motyogtam, majd kinyomtam a telefont...
Nem bírtam kiverni ezeket a képeket a fejemből azután se, hogy kikapcsoltam a készüléket. A laptopot bekapcsolva keresgéltem angol nyelvű cikkeket a meccsről, hiszen nehézségeim bőven akadtak az itteni anyanyelvvel. Zuhanyzás alatt kicsit kitisztult a fejem, de elhatároztam, hogy amint visszaérnek a többiek, utána érdeklődöm a helyzetnek.
Negyed 11 fele egy üzenet érkezett a telefonomra, ami igencsak meglepett. „Kedvesem, 10 perc múlva várlak a hotel előtt. Fontos! Beszélnünk kell!” Furcsának találtam, hogy nem írta ki a küldő nevét, de tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.
Magamra kaptam a tornacipőmet, és a rövidgatyámba visszatettem a késemet. Csak a biztonság kedvéért. A pisztolyomat, és minden mást fent hagytam, csak a telefonomat vittem magammal.
Az épület előtt hárman vártak már rám, ami kezdett gyanús lenni. Elméletileg csak Jay-nek kellett volna itt lennie. Ő akart valamit mondani. Karen azonnal megölelgetett, ami még inkább rossz érzéssel töltött el. Valami nem stimmelt. Egyáltalán.
- Minden rendben velem – szuszogtam, majd elengedtem Karent, és Daniel felé szegeztem a kérdést. - Ti miért vagytok itt?
- Kaptunk egy sms-t – hangzott a három válasz egyszerre, és abban a pillanatban leesett. Nem a barátom keresett, nem is akart velem beszélni. Idegesen néztem rá, és láttam, hogy ő is rájött.
- Akkor ez valami átverés – nyögtem ki azonnal. El kellett volna onnan tűnnünk. De erre már nem volt időnk. Egy ismerős nevetést hallottam meg, mellé tapssal, ezért egyből megfordultam. Velem szemben állt a nagynéném, és apám legnagyobb ellensége, Hopkins. Mögöttünk két férfi tűnt fel. Próbáltam megőrizni a hidegvéremet, de nem ment. Nem hoztam magammal a fegyveremet, így nem lesz esélyem. Semmi.
Karen meghallotta amit motyogtam, és próbált segíteni, de nem sikerült neki. A férfi egyből észrevette, és leszólta. Viszont amikor kiejtette a száján a kislányom szót, megfagyott bennünk az ütő. Nem értettünk semmit, így csak a lángvörös arcú nőt bámultuk. Igaz lenne? Tényleg ő a lánya?
- Carter, fuss! – ordította nekem Jay, amivel visszahozott a valóságba. Próbáltam úgy elrohanni, hogy legalább a szálloda ajtajáig elérjek, de nem sikerült. Patrick előttem termett, és csak idegesítően vigyorgott.
- Ne olyan sietősen, még nem végeztünk - kapott el egy másodperc alatt, és a kezét szorosan a csuklómra helyezte.
- Eressz el! - sziszegtem, de nem tudtam, hogy menekülhetnék meg ebből a helyzetből.
- Azt nem tehetem - rántott közelebb magához. Undorodtam tőle. - Hasonlítasz az anyádra, nagyon is - simított végig az arcomon, de elrántott a fejemet. Ennek sajnos meg lett az ára, ujjai szinte kettéroppantották a csuklómat. Mégsem adtam ki egy árva szisszenést sem.
- Mit akarsz tőlem?
- Ó, terveim vannak veled, hidd el! Lehetőséget adok a választásra - ejtett meg egy gúnyos vigyort. Körülöttünk a többiek épp el voltak foglalva a verekedéssel, de nem tudtam ezzel foglalkozni. Kíváncsian hallgattam az ajánlatát. - Csatlakozz hozzám, és hagyd ott ezt a szánalmas bandát. Harcos vagy, és ez tetszik. Van benned tűz. Bármit kérhetsz, amit csak akarsz! Lehetnél a focistáddal, vagy akivel akarsz. Bárkit, és bármit megkaphatsz.
- Bármit? - lepődtem meg. Tényleg nem viccelt.
- Bármit.
- Akkor... - hajoltam hozzá, és hangsúlyoztam ki a választ. - ... dögölj meg! - már lendült a másik kezem, de elkapta, majd egy mozdulattal a nyakam köré fonta az ujjait.
- Ostoba liba! - rángatott közelebb a többiekhez, majd kivívta magának a figyelmet. Daniel és Jay leterítették a másik két férfit, majd ránk fogták a fegyvereiket.
- Tegyétek meg! Most! - kiáltottam nekik, bár ekkor egy fegyvert fogott Patrick a bordáimnak. A levegőt kapkodtam, de tudtam, hogy nincs esélyem. Valószínűleg meghalok, de akkor neki is jönnie kell velem.
- Fogd be a szád! - szorította még erősebben a testemnek a fegyvert. Azt hittem a fiúkhoz fog szólni, de helyette kolleganőmnek kiáltott, aki épp nagynénémmel hadakozott. - Kislányom...!
- Engedd el Cartert! - ordította a nő felénk. Időközben legyűrte ellenfelét, aki ugyanabban a helyzetben volt, mint én.
- Dehogy engedem, amíg a barátnőmet el nem engeded! Ha bármi baja lesz Vanessa-nak, magyarázkodhatsz a főnöködnek, hogy miért lyukaszottam ki a tüdejét az édes kislányának… Az egyetlen szeme fényének... - várt pár pillanatot, de Karen csak nem mozdult. - Istenem! Azt hiszed van választásod? - horkantott fel a férfi. Ekkor pillantottam meg az apám magas alakját. Egy kis nyugalom töltött el, bár tudtam, hogy most nem rajta múlik minden.
- Karen tedd le a fegyvert! - harsogta az apám, aki pár lépésre tőlünk állt meg. Teljes nyugalmat erőltetett az arcára. A szeméből viszont láttam, hogy megrémült. Nem a férfitől, hanem attól, hogy a nő nem engedelmeskedik neki. Végül megtette a kérést, így nem sokkal később már Jay karjai között voltam.
- Jól vagy, Kedvesem? - simított ki egy tincset az arcomból. Csak bólintottam. Szemügyre vettem az arcát, mely csupa vér volt. A kardigánomért nyúltam, hiszen valamivel el kellett állítani a vérzést, és ez volt kéznél. Apa beterelt időközben minket az épületbe, Patrick és az emberei pedig már köddé is váltak.
Marco bácsi szobája kisebb volt, mint az én enyém, de annál nagyobb rend uralkodott benne. Míg a trió kint kiabált egymással, Karen és Jay a kanapén ücsörgött. Fel-alá sétálva próbáltam összerakni a képet, miközben halkas ismételtem el újra és újra a történteket.
Amint kinyílt az ajtó, és belépett apa, egyből elé léptem. Tudni akartam mindent. Válaszokat vártam. Megérdemeltem őket, hiszen alig negyed órája még azt hittem az éjszakát sem fogom megélni.
- Csomagoljatok össze most azonnal! Minél hamarabb el kell hagynotok az országot! - adta ki az utasításokat apa, de egyikünk sem mozdult.
- Apa, mond meg mi a fene volt ez?!! Vanessa... És Patrick... Karen-nek... - hadartam össze-vissza, de tudtam, hogy mindenki érti mire is gondolok.
- Patrick az apám - szólalt fel a nő, amivel elérte, hogy ránézzek. Láttam rajta, hogy igazat mondd.
- Te ezt tudtad? - a kezdeti döbbenetemet felváltotta a düh. Apának szegeztem a kérdést, aki bólintott. Ez lepett meg a legjobban. Hazudtak nekem. Mindenki. Hülyének néztek...
Idegesen rohantam ki a szobából, de a folyosón csak Marco bácsi volt, aki valakivel vitatkozott a telefonba. Hallottam, ahogy apám követ, de nem érdekelt.
- Carter, állj meg! - ragadta meg a karom, míg kénytelen voltam engedelmeskedni neki.
- Elegem van! Mindenki titkolózik. Hazudtok nekem! - rántottam ki a végtagomat, mely most sokkal jobban fájt mint máskor.
- Hadd magyarázzam meg! Csak meg akartalak óvni ettől! - lépett közelebb, de ugyanabban a pillanatban hátráltam még egy lépést.
- Nem érdekel az újabb hazugságod! Nem vagyok már gyerek, fogjátok fel! - hadonásztam a kezemmel. - Úgy kezeltek! Akkor mi a fenéért engedted meg, hogy segítsek?! Folyton hazudsz, Daniel is hazudik, ahogy Karen, és ki tudja, még Marco bácsi is? - mutattam a férfi felé, aki időközben már a szóváltásunkat hallgatta.
- Carter, kicsim... én... - próbált közbeszólni Marco, de leintettem.
- Ne most! Szóval, miben hazudtál még?!
- Ezt ne itt beszéljük meg, bárki meghallhatja.
- Nem érdekel, érted?! Kit érdekel jelen pillanatban a hülye szabály? Elmondom, senkit se. Mindannyian megszegtük már, és cseppet sem bántuk. Büntettél, mert titkolóztam? Te is azt tetted! De legyen, annyira érdekel a titkom? Elárulom neked drága apa, megszegtem a legnagyobb szabályodat, mely a védencek felé irányul. Hónapok óta hazudtam neked! Együtt vagyok Oscar-ral! - kiabáltam a képébe, mely teljesen lesokkolta. Csak tátogott, Marco pedig a fejét csóválta. Utálta mikor vitatkoztunk. Tudom, hogy úgy érzi messzire mentem, de szerintem ideje, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba. - Szóval csak ne akard nekem megmondani mit tegyek!
- Most már fejezd be! - kiáltott rám, de nem érintett meg, tovább folytattam. Nem tudtam megálljt parancsolni az indulataimnak. Túl rég óta gyülemlett már bennem.
- Nem fejezem be! Istent játszol, de te se vagy jobb, mint Ő....
- Túl messzire mész - lépett kettőnk közé Marco, de mi csak egymást bámultuk. Dühösen fújtattam, apa meg emésztette a hallottakat.
- Utállak! Tönkreteszed az életemet! - sziszegtem az apámnak. Hirtelen nyílt ki az ajtó, és egy ideges Jay lépett ki rajta. Karon ragadtam, és elindultam vele a lift felé. Bár Marco próbált maradásra inteni, végül belátta, jobb ha most inkább lelépek.
Jay az ágya szélén ült, és tűrte ahogy egy vizes törölközővel leszedtem a rászáradt vért az arcáról. A szemöldöke kicsit sebes lett, de szerencsére az orra nem tört el. Miután végeztem, a mosdóba dobtam a véres törölközőt. Mellé ültem, de egy darabig egyikünk se szólalt meg.
- Carter, én...
- Hagyjuk ezt most, jó?! - fordultam felé, mosolyt erőltetve az arcomra. A kezemmel végigsimítottam az arcán, így az ő arcára is mosoly kúszott. Egyikünk sem szeret feleslegesen beszélni, így inkább a csend volt a leghatásosabb módszer.
Kicsit elbambultam, és csak az tűnt fel, ahogy az arca közelített az én arcom felé. Tudtam, hogy meg fog csókolni. Azt is tudtam, hogy nem helyes. De nem gondolkoztam. Csak el akartam felejteni a ma este történteket, még ha a legrosszabb módot is választottam rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése