Carter
Marco azt hiszem nem tudott mit mondani, hiszen csak bámulta a fa bútorlapot. Nem hibáztattam érte. Nem tudott volna semmi olyat mondani, ami segíthetne, vagy amitől más lenne a helyzet. Láttam, hogy őrlődik. Biztosan millió kérdése volt, csak nem tudta, hogyan is kezdhetne bele. Pedig ismert már annyira, hogy tudhatja, nem fogok hazudni. Elegem volt már a hazugságokból, amik körbe lepték az életünket.
- Elmondtad már neki? – bukott ki belőle a kérdés, de csak a fejemet ráztam. – Miért? Joga lenne tudni.
- El fogom mondani, de időre van szükségem. Te is tudod, hogy nálam jobban senki nem utálja ezt, a titkolózást, de… még nem tudok elé állni – gesztikuláltam talán túlságosan is hevesen. – Hogy is állhatnék? Figyelj Jay, emlékszel arra, hogy összefeküdtünk? Persze, hogy emlékszel… Nos, hát egy apró szépséghiba történt… terhes lettem. De mielőtt még kiakadsz, nyugalom, nem jársz úgy, mint a bátyád, hiszen Marcel tett róla? – fakadtam ki. Marco rezzenéstelen arccal hallgatta mindezt. Szerintem számított rá, hiszen eléggé kiszámíthatatlan voltam az utóbbi hetekben.
- Azt hiszem, ez nem a jó felvezetés – jelentette ki Marco, ezzel is próbálta oldani a feszültséget. Csak a fejemet ráztam, és egy apró mosoly az én arcomon is átfutott.
- Csak adjatok egy kis időt – motyogtam magam elé.
- Beszéljünk őszintén.
- Eddig nem azt tettük? – tettem fel értetlenkedve a kérdést.
- De. Csak tisztázni akartam komolyan a kérdést – beszélt már szinte diplomatikusan. Csak a homlokomat ráncoltam, így folytatta. – Mi van köztetek? És most nem kell a mellébeszélés.
- Marco bácsi – nyögtem fel. Utáltam ilyenkor. Amikor ennyire őszintén és mélyen akart beszélni a dolgokról. Apánál más volt a helyzet, ő nem erőltetett semmit. Mikor látta rajtam, hogy nem akarok beszélni, nem folytatta, megvárta, míg magam el nem mondom, vagy hagyta a dolgot. Marco szöges ellentéte volt ilyen téren. – Barátok vagyunk.
- Biztos vagy ebben? – folytatta tovább a faggatást. – Mit gondolsz, lehet ebből rendes kapcsolat?
- Sosem voltam olyan, aki elviselte a kötődéseket és a szabályokat. Jay sem olyan típus… Amúgy is, hééé, én Oscarral járok.
- Én nem látom sehol Oscart – forgolódott körbe. – Te magad mondtad, hogy gond van a paradicsomban… Szereted egyáltalán, vagy csak félsz lépni?
- Ez most… ne keverjük ebbe bele. Az én döntésem, hogy mellette vagyok, és…
- Megint csak fecsegsz össze-vissza, és nem a kérdésre válaszolsz. Apádat átverheted a kamudumáiddal, de engem nem – vágott a szavamba. Köpni-nyelni nem bírtam hirtelen.
- Marco – dohogtam. Csak velem ilyen, és ezt annyira nem szerettem. – Miért akarsz te ilyen dolgokról beszélni?
- Talán azért, mert téged nem is érdekel igazán semmi. Csak érdeklődöm, ez is baj? – tárta szét a karjait.
- Ő a társam. Nincs ezen mit ragozni. Ismered a szabályokat – hadartam el, mert nem akartam a kapcsolataimról beszélgetni, sem lelkizni.
- Ez a te szádból nevetségesen hangzik – jegyezte meg, miután elmosolyodott. – Had ne kelljen emlékeztetnem, hogy Danielnél sem érdekelt…
- Ne keverjük Őt bele, jó? – morrantam fel. – Nem akarok erről beszélni!
- Jól van. Sajnálom – sóhajtott fel. Az erősebb hangnemtől azt hiszem végre belátta, hogy ne erőltessen bizonyos dolgokat. – Viszont van még valami, amiről beszélhetnénk…
- Ha te is a hajamra akarsz megjegyzést tenni, akkor…
- Szó sincs róla. Szerintem jó lett. Kellett neked a változás – mosolygott rám biztatóan. – A munkáról érdeklődöm. Nem akarunk sürgetni, de nem akarsz még visszatérni?
- Nem – vágtam rá határozottan. Talán túl gyors reakció volt, de legalább őszinte. – Nem vagyok formában, kiestem a ritmusból, és ha őszinte akarok lenni… nem is szeretnék visszatérni. Ha ezzel gond van, akkor…
- Nem sürgetésből, félre ne érts! S ha ez a döntésed, akkor nem erőltetjük… megoldjuk. Te, apád meg én, megoldjuk. Ahogy eddig minden mást is.
*
Habár Jay megkért, hogy ne szóljak bele a James ügybe, nem bírtam megállni, így míg ők külföldön tartózkodtak a csapattal, leültem apával beszélni erről. Megkértem, hogy más emberét ossza be a barátom mellé, mielőtt még elmérgesedik a helyzet a két férfi között. Így esett meg, hogy hazautazásuk után James is kapott pár nap pihenőt, mielőtt újra munkába állna Madridban.
Persze utolsó munkanapján azért még elrángattam magammal egy kicsit edzeni, hiszen ki szerettem volna kérni a tanácsait. Az sem volt utolsó szempont, hogy kifaggassam a jelenlegi helyzetről.
- Akkor el is árulhatnád, hogy miért vagyok itt – dobta felém a törölközőmet, miközben egyre lassult a futópad szalagja.
- Tanácsot akarok kérni – vontam vállat, de ő csak úgy nézett rám, mintha szellemet látna. – Mi van?!
- Tőlem akarsz tanácsot? – fonta össze a karjait.
- Miért kitől kérjek néhány bunyós tippet? – döntöttem oldalra a fejemet.
- Óóóó.
- Nem vagyok elég felkészült. Nem vagyok formában – ráztam a fejemet. – Nem azt kérem, hogy segíts, mert találtam valakit, aki pont ebben jó és segítene is. Csak pár tanácsot adj! – mosolyodtam el.
- Hát ez még megoldható – bólintott rá.
- Remek – villantottam egy nagy mosolyt. – És mi a helyzet? Mivel töltöd a szabadnapokat?
- Ááá, innen fúj a szél – hagyta abba azt, amit csinált.
- Sehonnan sem fúj, csak próbálok beszélgetni.
- Te sosem csak beszélgetni akarsz. Mindig van valami célod – sóhajtott fel. – S tudom, hogy addig nem is hagysz békén. Így még átsétálunk a másik terembe, hallgatlak!
- Mi a helyzet Hopkins-ügyben?
- Karen Milánóban van – vont vállat úgy, mintha ezt nem tudnám. Tudta ő, hogy kire értem, mégis kertelt.
- Tudok róla – bólintottam. – De én az idősebbre gondolok. Van róla valami hír? Mozgolódik?
- Miért nem apádéktól kérdezed? – válaszolt kérdéssel a kérdésemre.
- Szerinted miért? Senki nem mondd semmit – fakadtam ki. – Marcoból is csak azt tudtam kiszedni, hogy szabad kezet kaptunk a CIA-tól, az Interpooltól…
- És el is fogadtuk az ajánlatot – szakított félbe.
- Neked ez nem okoz gondot? – érdeklődtem. Kíváncsi voltam, hogy mindenki benne van-e a dologban, vagy csak követi apám utasításait.
- Csak annyit akarok, hogy az a féreg megfizessen azért, amit Karennel tett… amit veled. Szóval majd akkor nyugodhatunk meg, ha elintézzük azt a szemetet – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Meglepődtem, hogy ennyire védi Karent. Persze én voltam az egyetlen, aki tudott arról, hogy szerelmes a nőbe, de nem hittem, hogy ennyire személyesen éli meg ezt a harcot. Hiszen gondolnia kellene a lányára, akinek rajtunk kívül nincs senkije. – Mindenki ezt akarja Carter. S tudom, hogy te is.
- Patrick nem az én gondom – vontam meg a vállamat. Nem az én harcom volt, hanem Karené, a Porter fiúké, és az apámé. Az én saját csatám más személlyel volt.
Ezek után több szó ezzel kapcsolatban nem is esett közöttünk. Órákat töltöttünk az edzőteremben, ami igazán kimerítő volt, de rengeteg hasznos tanácsot kaptam, és néhányat sikerült is a végén alkalmaznom a férfin. Nem élesbe ment a harc, de nem is az volt a cél, így elégedetten estem be késő este az ágyamba.
Daniel az elmúlt napokban többször is felhívott, de minden egyes alkalommal kinyomtam a hívásait. Nem kívánkoztam még beszélni vele, de tudtam, hogy sokáig nem halogathatom. Találkoznunk kell, és beszélni. Beszélni arról, ami történt, és arról, amit tett. Csak még nem most… ez a téma túl érzékenyen érint…
Éppen hogy csak kiértem a zuhany alól, amikor a kapucsengő hangosan jelezte, hogy látogatóm érkezett. útközben kaptam magamra az utolsó ruhadarabot, úgy nyitottam ajtót. Sejtésem sem volt, hogy ki kereshet. Résnyire nyitottam ki az ajtót, amennyire a felső zár engedte.
- Szia Szépségem! – billent egyik lábáról a másikra Oscar. Felsóhajtottam, majd beraktam előtte az ajtót, és a zár elhúzása után beengedtem magam mellett.
- Nem számítottam rád – zártam be gondosan mögötte az ajtót. Egészen a nappaliig sétáltunk, ahol egy apró csók után, egymás mellett foglaltunk helyet.
- Hiányoztál – sóhajtott fel. Nagyot nyeltem. Nem mondhattam el, hogy én szinte alig gondoltam rá. Vagy azt sem, hogy ha igen, mik is kavarogtak a fejemben. Nem követhettem el még egyszer ugyanazt a hibát, amit a kórházban.
- Te is nekem – ejtettem meg egy halvány mosolyt, de Oscarnak fel se tűnt, hogy ez nem őszinte. Remekül játszottam meg magamat, amin csak mosolyogni tudtam. De ezt kellett tennem. – Minden rendben az otthoniakkal? – tereltem a témát, mielőtt még kínos helyzetben hoznám magamat. Ennél is kínosabba.
- Fogjuk rá – nyögte ki, de nem nézett rám. Felvontam a szemöldökömet. – A húgom pár hétre ideköltözött – közölte velem. Kikerekedett szemekkel bámultam rá. Utáltam Gabrielit, de az érzés kölcsönös volt. Nem mentünk egymás közelébe, ha nem volt muszáj. – Figyelj, ha ez baj…
- Jaj, ne! Kérlek, ne kezdjük! – szakítottam félbe. Nem akartam a húgáról társalogni, vagy arról, hogy biztosan mesterkedni fog valamiben. – Ő a húgod. Ne erősködj, nem kedveljük egymást, és ez nem fog változni! De ne aggódj, nem megyek a közelébe...
- Beszéljünk erről? Vagy másról? – puhatolózott.
- Miről akarsz te beszélni? – vontam fel a szemöldökömet.
- Bármiről. Bármiről, ami mostanában velünk történt – jelentette ki, és összekulcsolta a kezeinket. – Tudom, hogy mostanában nem voltam itt, de azt akarom, hogy tudd, melletted vagyok. Beszélhetünk a…
- Nem! – úgy húztam el a kezemet tőle, mintha égetne az érintése. – Nem fogok beszélni! – ugrottam fel idegesen.
- Carter…
- Oscar, a nem az nem! – közöltem vele bosszúsan. Nem tudom, hogy miért erőlteti. Miért akar beszélgetni. Többé nem leszek olyan, mint régen. Ezt neki is be kellene látnia.
Szótlanul bámultunk egymásra. Igazából ő fürkészte az arcomat, mintha bármit is le tudna róla olvasni. Talán meg akart érteni. Próbálta átérezni a helyzetemet? Nem tudom. De őszintén nem is érdekelt.
- Akkor mit akarsz? – tette fel teljesen jogosan a kérdést.
- Hát nem beszédet. Ebben mi nem vagyunk jók, Oscar – csóváltam a fejemet. – Sosem voltunk. Fél év alatt többet szakítottunk, mint bármely más pár.
- Mondhatni nem élünk unalmasan – ejtett meg egy félmosolyt, amitől az én arcomra is mosoly kúszott. Kinyújtotta a kezét, majd az ölébe rántott, csak felkuncogtam.
- Van egy ötletem, hogy üssük el az időt – ugrottam fel az öléből. – Beszéd helyett, máshol teljesíts! – intettem neki már a hálószobaajtónak dőlve. Meglepődve pislogott rám. Azok után főleg, hogy a múltkor én utasítottam vissza.
- Én nem akarok erőltetni semmit se! – emelte fel védekezően a kezeit. Ledobtam magamról a pólómat, ezzel hívtam fel a láthatatlan keringőre. Hiszen ezt akarta. Ismertem már.
- Ne dumálj már! – förmedtem rá. – A szex mindig jobban ment, mint a beszéd…
Úgy nézett rám, mintha szellemet látna. Mintha valami hülyeséget mondtam volna. Pedig csak kimondtam azt, ami nyilvánvaló volt.
Pillanatokon keresztül csak bámult, amit végül én untam meg, és beléptem a szobába. Talán egy perc sem telt el, amikor csatlakozott hozzám. Magához húzott, és egy hosszú csókkal jelezte, hogy elfogadta a kihívást…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése