Carter
Örültem, hogy végre egyedül hagytak egy kis időre. Mióta kiengedtek mindig velem volt valaki, mintha ezzel segítenének rajtam. Pedig csak rontott az egészen. Úgy éreztem megfulladok a gondoskodásuktól, és az aggódó tekintetektől. Ez pedig feszültté is tett.
Itthon sem tudtam magammal mit kezdeni. A semmittevés egy büntetés volt, mert így az agyam megállás nélkül csak zakatolt. Újra és újra a hideg, büdös, és koszos cellában találtam magamat. Az orromban még mindig éreztem a dohos, állott szagot, és a vér ízét a számban. Éreztem, ahogy a jeges vízcseppek végigfolynak a testemen, és a hideg fuvallatot, mely a kis pinceablakon tört utat magának. Ha lecsuktam a szemem a történteket éltem át újra. Minden alkalommal megrezzentem, ha lépéseket hallottam, vagy ha csak hozzám értek. Az éjjelek pedig szinte kínzóak voltak.
Nem akartam ezt érezni. Semmit sem akartam érezni. De nem tehettem ellene semmit. Az égvilágon semmit. A tükörben lévő alakra rá sem ismertem, ez rémített meg a leginkább. Nem láttam azt a vidámságot, és pajkosságot a szemeimben, amit régen. Helyette csak sötétség és üresség uralkodott.
Az első kezembe akadt dolgot a tükörhöz vágtam, mely apró darabokra törve hullott a padlóra. Pont a lábaim elé. Engem viszont nem zavart. Zihálva kapkodtam a levegőt, és olyan érzésem volt, mintha soha többé nem tudnék lélegezni. Sírni, ordítani, sőt üvölteni akartam, de egy hang se jött ki a torkomon.
Zaklatottan álltam neki a konyhai fiókokban kutatni a megfelelő tárgy után. A kezem remegett, így alig tudtam kézbe venni a vágóeszközt. Nem sokat teketóriáztam, és már levágtam egy tincset a hajamból, amikor hirtelen valaki kikapta a kezemből.
- Te meg mi a fenét művelsz? – csattant fel mérgesen Karen.
- Add vissza, Karen! Csak add vissza! – próbáltam visszaszerezni, de nem hagyta magát. Igazság szerint sokkal jobb fizikai állapotban volt, mint én. Gyenge voltam hozzájuk képest.
- Dehogy adom – horkantott fel. – Mit művelsz Carter?
- Hagyj békén! – sziszegtem ingerülten. – Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok!
- Aggódunk érted – csattant a konyhapulton az olló.
- Nem kértem senkitől. Nincs szükségem arra, hogy sajnálj! Se te, se a többiek! Csak hagyjatok már végre békén!
A szavakat szinte ordítottam, de ezzel sem tudtam elüldözni a nőt. Sőt, mintha az egész lepergett volna róla. Ez pedig jobban feldühített. Miért nem képesek azt tenni, amit akarok?
- Nem megoldás, ha ellököd azokat az embereket, akiket szeretsz. Akik szeretnek. Beszélj velünk! – próbált közelebb lépni, de csak tovább hátráltam.
- De hát nem akarok, nem érted?! – bukott ki belőlem. Felsóhajtottam, és mély levegőt vettem. Ahogy az oldalamhoz értem, felszisszentem. Már nem fájt annyira… Viszont sosem felejtem el azokat az érzéseket, amiket akkor, ott abban a pince helységben átéltem.
- Dühöngsz… ez már jó jel… de Carter, nem lökhetsz el minket magadtól – próbált tovább érvelni, de csak a fejemet csóváltam, s már egészen a konyhaszekrényig hátráltam. Rettegtem attól, hogy közelebb jön. Szörnyen éreztem magamat, de az emberek közelségétől csak rosszabb lett. Úgy éreztem nem érdemlem meg a törődést. – Csak ne tedd!
- Muszáj Karen, hidd el – nyögtem fel. Ezt senki nem értheti. Nem tudják miket mentem keresztül, hogy mivé váltam. Mit tettem…
- Akkor mondd el! Legalább valakivel beszélj erről. Fel fog emészteni, és belerokkansz…– csak mondta, és mondta. Tudtam, hogy jó szándékból, de kezdett sok lenni ez az egész.
- Terhes voltam – csattantam fel, amivel végre sikerült a szót a nőbe fojtanom. – Én… terhes voltam, Karen – ismételtem meg sokkal halkabban. Ő csak tátott szájjal bámult rám, majd megláttam azt a sajnálatot a szemében, amit a megtalálásom óta mindenkiében megfigyelhettem.
- Carter…
- Nehogy azt mondd, hogy sajnálom! – vágtam közbe, mielőtt meghallottam volna a szánakozó szavait.
- Nem mondom. Tudom, hogy ezt nem akarod hallani – bólogatott közben, hogy biztosítsa magát.
- Persze, hogy nem akarom. Tudod, milyen rossz érzés más szemében látni a szánakozást? A kórház óta csak ezt látom. Mindenkin. És ez nem segít – csóváltam megtörten a fejemet. – Elraboltak. Megkínoztak, igen. De próbálkoznék, ha tudnék. De gyenge vagyok, és nem tudok. Egyszerűen nem… Ne nézz már így rám!
- Én nem is…
- De igen. A szemeid elárulnak – mutattam a fejére, majd tovább folytattam. – Csak ne nézz így rám. Amúgy is elég szar van az életemben. Ne sajnálj! Az én hibám volt, hogy így alakult. Csakis az enyém…
- Bárki hibázhat Carter.
- Ez nem igaz. Ebben nem.
- Akkor sem a te hibád ez az egész. Az apámé, és azoké akik elvittek.
- De ha nem mentem volna Brazíliába, ez az egész nem történt volna meg, és…
Egyik pillanatról a másikra csak azt vettem észre, hogy a könnycseppek végigszánkáznak az arcomon. Kitört belőlem az a sok keserűség, és fájdalom, ami napok óta csak gyűlt. Sirattam a történteket, a régi életemet, és a kisbabámat is.
Karen pillanatok alatt mellettem termett, és átkarolt. Az ölelésébe bújva zokogtam, akárcsak egy kisgyermek.
Most először mondtam ki azt, ami a szívemet nyomta. Hiszen senkinek nem beszéltem még ezekről. Semmiről. Egészen eddig nem tudtam beszélni róla. A hibáimról. Arról, hogy részben az én felelősségem. Észrevehettem volna. Tehettem volna valamit. Vagy egyszerűen nem kellett volna Oscarhoz repülnöm...
Nagy sokára sikerült megnyugodnom. Karentől kaptam egy pohár vizet, és egy nagy csomag zsebkendőt. Hálásan pillantottam rá, pedig tudtam, hogy nem sokat segíthetett rajtam az a pár darab papírdarab.
- Borzalmas volt ott lenni – nyögtem fel. Karen csodálkozva pislogott rám. – Megvertek, többször is… ám ezt még elviseltem. A legrosszabb viszont az volt, amikor jéghideg vízzel borítottak le, majd áramot vezettek az emberbe…
- Carter, nem kell, ha nem akarod – simított végig a karomon, de egyből el is húztam. – Bocsánat.
- Nem, én sajnálom. Csak elég nehéz újra az emberekkel való érintkezés.
- Miért nekem akarsz beszélni erről? Ott van Jay, vagy Daniel vagy az apád is – bukott ki belőle a kérdés, amit látszólag meg is bánt. Csak elmosolyodtam rajta. Hiszen Ő is a barátom volt.
- Mert a barátom vagy. Megbízom benned, és azt hiszem, csak te értesz meg, mert ők nem értenék meg ezt… – hadartam el kicsit zavartan. Hogyan is beszélhetnék erről bármelyik férfival is?
- Mert én is voltam hasonló helyzetben – bólintott mindent tudóan. Csak részben gondoltam erre. Hiszen a csapatunkból csak ő volt nő, csak vele beszélhettem ezekről. – De ugye, úgy nem bántottak?
- Nem. Dehogyis. Nem erőszakoltak meg, amit azért Vanessának köszönhetek…
- Azért nem fogok a lábai elé leborulni – jegyezte meg ironikusan, amivel mosolyt csalt az arcomra.
- Nem is vártam.
Az csoda lenne. Csoda lenne, ha Karen és Vanessa megbékélne egymással. Hamarabb fogják megölni egymást, mint hogy egyetértsenek bármiben is.
- Carter, kérdezhetek valamit? – tette fel óvatosan a kérdést a nő. Csak bólintottam, és jeleztem, hogy folytassa. – Oscar tud róla? Mármint a babáról.
- Nem. Nem tud róla. Valószínűleg soha nem is fogja megtudni – masszíroztam meg az orrnyergemet. Nem mondhatom ezt el neki. Bármi történik majd.
- Biztos vagy benne? – lepődött meg. – Nem kellene…?
- Biztos. Nem tudhatja meg… – akadt el a szavam. Nem tudtam, hogy folytassam-e. Mert ha kimondom, valósággá válik az, amit a kórház óta titkolok. Amit csak én tudhattam, miután az orvos elmondott mindent. Végül kimondtam a nőnek. Azt a mondatot, aminek a kiderülése megváltoztatott volna mindent. Összekuszálta volna a jelenlegi helyzetet. – … mert nem az övé volt.
- Tessék?! – emelkedett meg a hangja a meglepődöttségtől. – Mármint úgy érted, hogy…?
- Igen, úgy – erősítettem meg az igazságról. Ő sem hülye. Könnyen kitalálta a dolgokat. – Ezt viszont senki nem tudhatja meg. Egyiket sem. Kérlek, Karen! Ígérd meg, hogy nem beszélsz erről.
*Jay*
Már hosszú napok teltek el azóta, hogy Cartert kiengedték a kórházból, de még most sem állt velem szóba. Hiába próbálkoztam, nem változott a helyzet. Tudtam, hogy időt kell hagyni neki, de fogalmam sem volt, hogy mennyit. Ezért másra próbáltam összpontosítani. Csak arra tudtam gondolni, hogy megtaláljam Deant. Ám ahogy a főnöke, ő is értett a rejtőzködéshez.
Jelenleg ez a terv fontosabbnak tűnt, mint Oscar és a többi majom felügyelete. Utáltam az edzéseket. És utáltam ezt a munkát is. Továbbra sem rajongtam azért, hogy a focisták mellett bohóckodjunk. Értem én, hogy a látszatot fent kell tartania Maxnek, de ez akkor is hülyeség. Lehetne más mód is, minthogy beképzelt idióták után koslassunk.
Fel-alá járkáltam a pálya szélén, miközben fél szemmel a brazilt bámultam. Minden mozdulatát, és azt is észrevettem, hogy ő is elég sokat méregetett. Ez viszont cseppet sem érdekelt. Csak az, hogy edzés után elkaphassam. Beszélni akartam vele arról, amit láttam. Amit tett, és amiről biztos vagyok, hogy Carter semmit nem tud. Mert ha tudna, Oscar már nem élne… vagy legalábbis ki lenne adva az útja.
Ökölbe szorult a kezem már attól a gondolattól is, hogy míg a barátnője hűségesen utánament, és miatta bajba keveredett, ő szépen becsapta. Sőt, a látottak alapján megkockáztatom, hogy a kezdetek óta hazudik Carternek.
- Donovan! – érintette meg a vállamat James, amire nem számítottam. Reflexből emeltem a kezemet, de még időben elhúztam. – Neked elment az eszed? – förmedt rám.
- Bocs – eresztettem le a kezemet. Álltam a pillantását, de ő úgy nézett rám, mint valami bolondra. Ezért is nem értettem, hogy miért neki kell segítenie nekem. Menne ez nekem egyedül is. – Menj haza, James!
- Dehogy megyek.
- Vár a lányod, menj haza! – sóhajtottam fel, majd a hajamba túrtam. – Ez is csak egy unalmas nap, szóval menj csak! Én ráérek…
- De…
- James, egyszer az életben hallgass rám, és menj! – intettem a fejemmel a kijárat felé. Legnagyobb meglepetésemre nem is ellenkezett tovább, hanem minden szó vagy köszönés nélkül elment.
Ezek után már csak egy dolgom maradt: várni. Várni a megfelelő alkalomra. Aztán végül is meglepetés ért. Miközben a testvéremnek írtam egy üzenetet, a brazil közeledett felém. Már mindenki az öltözőben volt, ő maradt egyedül a pálya szélén.
- Hazug vagy! Egy hazug pöcs! – sziszegtem a képébe. Meghökkenve bámult rám, de eszem ágában sem volt elengedni. – Össze fog törni miattad, de megígérem Neked, hogy akkor kicsinállak!
Az arcán átfutott egyfajta rettegés, és éreztem, hogy már nem ellenkezik. Mintha azt várta volna, hogy megütöm. S bármennyire is szeretném, nem adom meg neki ezt az örömöt.
- Honnan…?
- Jó megfigyelő vagyok – morogtam. – Nem is tagadsz semmit?! Álszent vagy Oscar! Mióta szédíted Cartert?! Azt hiszed nem fog rájönni a mocskos kis titkaidra? Azt hiszed nem fogja megtudni, hogy felcsináltad a feleségedet?
- Fogd be a szád! – csattant fel, amivel meglepett. Csak megtalálta a hangját. – Semmit nem tudsz! Semmi közöd hozzá!
- De igenis van. Ő a barátom, aki kénytelen megbirkózni ezzel az egésszel, miattad – felvonta a szemöldökét így csak folytattam. Kibukott belőlem, és már az sem érdekelt, hogy bárki hallhat minket. Őt is hibásnak tartottam. A sok próbálkozása után hozzá repült Carter, tőle jött haza, és így történt a baj. – Mert igen, a te hibád. Miattad került Hopkinshoz. Ha ezt most megtudja…
- Akkor szépen befogod a szád! – mosolyodott el, amivel csak felhergelt. Erőssebben szorítottam a falhoz, de már ő sem maradt csöndben. – Ne oktass ki! Emlékeztesselek, hogy épp a te karjaidban volt akkor?
- Én megmondtam Neked. Többször nem állok félre! – engedtem el, ő pedig a nyakát dörzsölgette. Meg fog látszódni a nyoma, de ez sem zavart. – Most is mondvacsinált dolgokkal rázod le, miközben épp a feleségedet dugod. Imponáló helyzet, mi? Két nő, akiket szédíthetsz? Vagy csak Cartert vered át?
- Már mondtam, hogy semmi közöd hozzá!
- Csak nem beletaláltam? – mosolyodtam gúnyosan. Ekkor jöttem rá, hogy így is én vagyok nyert helyzetben. Nem kellett ahhoz megütnöm, hogy pofonokat adjak neki. – Undorító, amit művelsz! Ha lenne benned gerinc, elé állnál… de ne aggódj! A piszkos kis titkok előbb-utóbb napvilágot látnak… de szerintem jobb lesz, ha akkor meghúzód magad!
Dühös léptekkel hagytam ott a leforrázott játékost, de máris sokkal jobban éreztem magamat. Azt viszont tudtam, hogy igaza van. Abban igaza volt, hogy most nem szólhatok Carternek, abba belerokkanna. Persze csak, ha hinne nekem… Meg kell őriznem a focista titkát, míg ő vidáman élvezi az életet, és megmentőt játszik.
- Beléd meg mi ütött? – lepődött meg Karen, amikor megérkezett a mappával, ami miatt üzentem neki az edzés előtt.
- Oscar – foglaltam össze tömören, miközben kikaptam a kezéből a mappát, talán túl hevesen is.
- Mi van vele? – értetlenkedett. Azon mérlegeltem elmondjam-e neki, megbízhatok-e benne eléggé? – Jay!
- Ő… – kezdtem bele, de ekkor megjelent mellettünk a Fabregas-Azpilicueta páros, akik épp egymás szórakoztatásával voltak elfoglalva. Elterelték Karen figyelmét is, aztán lassacskán a többi játékos is szállingózni kezdett, így a lehetőségnek annyi. A kérdés így megválaszolatlan maradt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése