Carter
A legjobb ötletnek az bizonyult, hogy Karen a gyógyulását a villában tölti a többiekkel. Így mindent leszerveztünk. Arra viszont nem gondoltam, hogy így is lehetnek konfliktusok. Ezért is ért meglepetésként, hogy James egy baráti orrba nyomással köszöntötte Jayt.
- A kurva életbe… – szitkozódott Jay, amivel sikerült kirángatnia a sokkból. Persze, ezt az amerikai se hagyta szó nélkül, amit viszont már én sem bírtam.
- James, mi ütött beléd? – gyorsan mozdultam, és Jay orrát vizslattam. –elsőre úgy tűnt, hogy nem törte el, szerencsére.
- Megérdemelte ez az idióta – csattant fel James.
- Tudhatnád, hogy erősebb vagy mindenkinél itt… az Ég szerelmére – emeltem fel a hangomat. Nem hittem volna, hogy ennyire csökönyös. Mi a fenéért kellett Jayt bántania? Semmi rosszat nem tett.
- Hogy védheted Őt?
- Nyugodj már meg! – Daniel is mozdult, és James elé állt, mielőtt a barátunknak ismét elborult volna az agya. Képes lenne újra célba venni az öccsét.
Nem igazán figyeltem rájuk, hiszen Jay arcát vizslattam, ráadásul Ő sem bírta ki, hogy ne tegyen megjegyzést. Sikerült összeszednie magát. Nem panaszkodott, de tudtam, hogy nem volt kíméletes vele James.
- Azt hiszem ápolásra szorulok. Elvállalod? – vigyorgott pimaszan. Tudtam, hogy értette, így csak felkacagtam. Sosem változik.
Abban a pillanatban le is fagyott a mosoly az arcomról. Meghallottam Alanna lelkes hangját, majd apám határozott hangja csengett. A többiek is egyből elcsendesedtek, és csak kapkodták a fejüket kettőnk között.
Felegyenesedtem, és farkasszemet néztem az apámmal. Láttam, hogy borzalmas állapotban van, és azt is tudtam, hogy ez miattam. De nem tudtam sajnálni, egyszerűen nem. Túl nagy volt a büszkeségem. Így az egyszerűbb utat választottam, a menekülést.
- Nekem most mennem kell – jelentettem be. Összekapkodtam a cuccaimat, miközben hallottam Dan helytelenítő ciccegését, és apa próbálkozásait.
- Carter, beszéljünk, kérlek! – Egy pillanatra megdermedtem. Megtört. Megtörtem. S ez engem is meglepett. Max Horan feladta a büszkeségét, a lánya miatt. Ez kicsit jó érzéssel töltött el, de még nem akartam beszélni vele.
- Nem akarok veled beszélni – néztem rá újból, amit azt hiszem csak megértett. – Elmegyek. Sziasztok! Pihenj Karen! – amilyen gyorsan csak tudtam, úgy rohantam ki az ajtón.
- Carter! – jelent meg mögöttem Jay.
- Igen? – sóhajtottam fel.
- Veled tartok – jelentette ki. Nem volt kedvem ellenkezni, így csak kezébe nyomtam a táskámat, majd mosolyogva pattantam be az autóba. Csak felkacagott rajtam, de hamar követett.
Hazaértem végre. Egy túl hosszú nap után. De főleg az apámmal való találkozás zaklatott fel. Bár senkinek nem vallottam volna be, de hiányzott. Sosem voltunk haragban sokáig. Utoljára talán akkor, amikor Daniellel összejöttem. De ott is hamar megbeszéltük, most viszont… Mintha egy szakadék lenne kettőnk között. Egy nagyon mély szakadék. S ez mind a titkaink miatt van… Azok az átkozott hazugságok.
- Első alkalommal nem volt időm mondani, de tetszik a lakásod – helyezte kényelembe magát Jay a kanapémon.
- Múltkor nem volt időnk ilyen formaságokra – vontam vállat, miután ledobtam az asztalra a kulcsaimat, és a fegyveremet.
- Igaz – bólintott. – Jobban is tetszett az a találkozás – vigyorodott el. A konyhaszekrényhez mentem, és jó barátunkat, a whiskeys üveget és két poharat vittem oda hozzá, és helyet foglaltam mellette. – Mire iszunk?
- Semmire? – sóhajtottam fel gondterhelten.
- Hiányzik neked – kapta ki a kezemből az üveget, és töltött mindkettőnknek.
- Igyál, és ne dumálj! – kortyoltam az italba, miután a kezembe nyomta. – Csak igyál!
- Hát jó. Én megpróbáltam – húzta le a piát ő is.
- Miért jöttél velem? – helyeztem kényelembe magamat. A lábaimat az ölébe nyomtam, s ő egyből lelökte. Kuncogva tettem vissza újra, amit egy szemforgatással fogadott.
- Ez így most jó? – döntötte oldalra a fejét. Csak bólogattam. – Miért maradtam volna? James meg akar ölni – sóhajtott fel.
- Várjunk csak, te félsz Tőle? – ráncoltam össze a szemöldökömet.
- Kedvesem… Nem Tőle félek, hanem… tudod te milyen erős? – tárta szét a karjait, de nekem nevetnem kellett. – Ez nem vicces – puffogott.
- De, kicsit az – bólogattam kuncogva. – Karen beszél vele, lenyugszik. Melletted állunk – simítottam végig a karján.
- Miért? Karenre hallgat? – jegyezte meg gúnyosan. – Konok… És tudod te milyen erős?
- Értettem a célzásodat, elsőre is – forgattam a szemeimet. – Ne játszd már túl!
- De… – Nem vártam meg míg folytatja, inkább felültem, és megcsókoltam. Ezzel is bele tudtam fojtani a szót.
- Szóval, téma lezárva? – dőltem vissza a helyemre, és a vigyorából tudtam, hogy egyetért velem. – Pasi.
- Határozottan. De van egy kérdésem. Akkor melyik is lesz az én szobám? – jegyezte meg vigyorogva, amin felkacagtam.
- Szobád? – vontam fel a szemöldökömet.
- Nem gondolod, hogy a kanapán fogok aludni – háborodott fel. Persze csak játékosan. – De szívesem csatlakozom hozzád is...
- Jay…
- Most mi van? Te is szingli vagy, én is… – hajolt közelebb és a nyakamba csókolt. Felsóhajtottam, amin elmosolyodott. – Egy kis szórakozás ránk fér, ha már a mosdóban megzavartak…
- Disznó vagy Donovan – csaptam meg a mellkasát. – És iszonyatosan kanos.
- Te már csak tudod, Édes – támaszkodott meg mellettem, így igencsak szűkössé vált a kanapé kettőnk számára. – Csak mondd, hogy te nem akarod, és hagylak – jegyezte meg vigyorogva, de túl magabiztos volt. Tudta, hogy nem mondok nemet. Igaza volt. Nem volt veszteni valóm. Független, szabad nő voltam.
- Ne vigyorogj úgy, mintha pucér lennék – nyögtem fel. Ő, csak felnevetett.
- Pedig ez a sok ruha, felesleges – nyalta meg a száját. Mivel láttam, hogy direkt nem cselekszik, meguntam és lehúztam magamhoz. Ajkaira tapadtam, amin elvigyorodott. Hiszen ismét az Ő akarata érvényesült. Most sem kapott visszautasítást.
Felnyögtem a hangos dörömbölést hallva. Fáradt voltam, és megmozdulni nem volt kedvem. Jay mellettem ugyanígy szenvedett, és a párnát a fejére húzta, hogy kizárja a hangot. Ekkor láttam szomorú sorsomat. Az én feladatom lesz elküldeni az illetőt.
Erőt vettem magamon, és felültem. Próbáltam nyitva tartani a szememet, és a ruháim után kutatni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Inkább a fiókomból szedtem elő egy fehérnemű szettet, amit magamra is kaptam.
- Jó erre ébredni – hallottam meg Jay álmos hangját, így csak megfordultam és bemutattam neki.
Útközben megtaláltam a pólóját, így magamra kaptam. Mivel a látogató kitartó volt, nem is időztem többet. Azonnal az ajtóhoz mentem, és résnyire kinyitottam. Marco bácsi morcos arca tekintett vissza rám.
- Igazán örülök, hogy végre felkeltél – jelentette ki morcosan, majd akaratosan helyet csinált magának, mielőtt bármit is mondhattam volna. Ahogy betrappolt a nappali, egyből meg is torpant. Rám nézett, majd vissza a szobába. – Oh…
- Nem számítottam látogatóra – vontam vállat zavartan. Próbáltam még jobban meghosszítani a férfi pólóját, mert úgy éreztem túl sokat mutat.
- Bocsánat, hogy betörtem. De beszélnünk kellene – jegyezte meg komolyan. – Főzök egy kávét, addig felöltöznél? – nézett végig rajtam, majd el is kapta a tekintetét. Istenem, ez annyira kínos.
Csak bólintottam, és visszaslisszoltam a hálómba. Jay már éberebben pislogott rám, és látszólag a magyarázatomat várta, míg egy pólót, és egy farmert dobtam az ágy szélére.
- Marco az – jegyeztem meg, és megszabadultam a pólójától, amit hozzávágtam. – A legjobbkor…
- Ne idegeskedj, árt a szépségednek! – jegyezte meg vigyorogva, miközben a párnát a feje alá gyűrte. Csak bemutattam neki, de nem foglalkozott vele. Minden mozdulatomat figyelte.
- Ne magyarázz! – vigyorodtam el. – Inkább kelj fel, és gyere!
- Te akartad! – takarózott ki, majd felkelt. Elém libbent, de ahogy én sem, ő sem viselt semmit sem felkeléskor. – Mehetünk? – indult az ajtó felé, és már a kilincsen volt a keze, amikor fejbe dobtam egy párnával.
- Annyira hülye vagy néha – forgattam lemondóan a szemeimet. Ő csak felnevetett. Mikor elhaladtam mellette, rávigyorogtam. – Nem hiszem, hogy Marco erre kíváncsi – nyomtam egy puszit az arcára.
- Most mondd, hogy nem tetszik a látvány – tárta szét nevetve a karjait, majd magára kapta az alsónadrágot. Csak dobtam felé egy csókot, és kisétáltam a konyhába, ahonnan már a kávé ínycsiklandó illatát éreztem.
- Jay, hol van? – tette fel az első kérdést Marco, miután elém tolta a kávésbögrét, pont úgy ízesítve, ahogy szeretem.
- Itt vagyok – jelent meg az ajtóban, immáron felöltözve a férfi, aki szintén kapott egy bögre kávét.
- Remek. Mindkettőtökkel beszédem van – ült le velünk szemben, és minket méregetett. Tudtam, hogy tud rólunk. Ő sem hülye, összerakta a képet.
- Ne kímélj, kezd a szentbeszéddel, és utána mondhatod a többit – tettem le a bögrémet, és néztem vele farkas szemet. Meglepetésemre csak elmosolyodott, és hátradőlt.
- Nem terveztem kioktatást – nevetett fel. Összenéztünk Jay-el, majd újra ránéztünk. – A ti életetek, de nyugtassatok, hogy az unokám még nincs útban.
A vér is meghűlt az ereinkben e mondat hallatán. Marco olyan komolyan és hihetően adta elő, amivel minket halálra rémített. S mikor már az ember azt hinné, ez nem lehet kínosabb, jóízűen felkacagott.
- Nyugalom Csibéim, viccelek – törölgette a szemeit. – Jaj, látnotok kéne az arcotokat.
- Nem vagy vicces – nyögtem fel sokkoltan. – Miért akartál velünk beszélni?
- Nos, igen. Mivel nem vagy hajlandó apáddal beszélni, ezért én jöttem. A munkáról lenne szó – kezdett bele. – Nem tudom mennyire tudjátok, de még erre a szezonra szerződtünk le a sportszövetséggel, így még május végéig tartanunk kell a látszatot, a testőrködést.
- Remek – jegyezte meg nem túl lelkesen Jay, amivel most én is egyetértettem. Mióta Patrick nyáron mozgolódni kezdett, ő került a figyelmünk középpontjába, nem az álfeladatunk.
- Tudom, utáljátok ezt… de ezt kell tennünk. Tartani a látszatot – sóhajtott fel. – Mi sem akarjuk már, de leszerződtünk…
- Értjük, Marco bácsi – bólintottam komolyan. Sejtettem, hogy ők sem akarják ezt már a történtek után. – Megoldjuk.
- Ezt akartam hallani – szorította meg a kezemet. – Nos, ugye a dolgokat tudjátok. Legalábbis Carter majd beavat még abba, amit nem tudsz – fordult Jay felé, aki csak biccentett. – A csapat ma utazik az előszezonjára, de…
- Már ma? – lepődtem meg. – Mi miért nem tudtunk erről?
- Ha nem vágnál a szavamba Carter, már tudnád – forgatta szemeit a férfi. – Azért, mert Ti még nem mentek velük.
- Micsoda? – hördültem fel.
- A történtek után, úgy döntöttünk, hogy maradtok. Felkészültök… és…
- Apa most ezzel büntetni akar, igaz? Ez mennyire gyerekes már – dőltem hátra, és fontam sértődötten össze a kezeimet a mellkasom előtt. Ez annyira rávall. Csináltunk pár meggondolatlan dolgot, és így akar megleckéztetni.
- Dehogy akar. Azt akarja, hogy felkészülj! – csattant fel Marco. – Fejezd már be a hisztit az istenért! Béküljetek már ki!
- Ezek után? Biztos nem…
- Utálom, ha veszekedtek – sóhajtott fel gondterhelten.
- Utálom, ha hazudnak nekem – kontráztam rá, mellyel a bácsikámba fojtottam a szót. Tudtam, hogy ezt most én nyertem. De azt is tudtam, hogy nem rajta kellene csattannia az ostornak. – Szóval akkor edzünk, míg a sztárocskáink ismét haza nem térnek.
- Összefoglalva, igen – bólintott rá.
- Rendben van…
Nem vallottam volna be, de örültem annak, hogy távol lehetünk a csapattól. Persze, azért a barátaim hiányoztak, de az elmúlt hetekben rájöttem, hogy nem a mi világunk…
Nem vágytam vissza. De az viszont jól jött, hogy távol maradhattam Oscartól. Kerülhettem Őt. Minél később találkozunk, annál tisztábban tudok majd gondolkodni a közelében. S nem dőlök be neki újra és újra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése