Carter
A fiúk addig győzködtek, míg bele nem egyeztem abba, hogy az éjszakát Daniel haverjának lakásában töltöm. Csak úgy voltam hajlandó igent mondani, ha legalább egyikük elkísér, és pihen. Végül Jay vállalta Karen felügyeletét, így Dan társaságában üldögéltem a taxi hátsó ülésén, és bámultam ki az ablakon. Nem is tűnt olyan hosszúnak az az idő, amit a kocsiban kellett töltenem.
Szótlanul csináltam magunknak pár szendvicset, míg a férfi a fürdőszobát vette célba. Egy bögre forrócsokoládét kortyolgattam már, amikor csatlakozott hozzám. Elé toltam a tányért, és figyeltem, ahogy elpusztítja az ételt.
- Kérsz te is? – utaltam a bögrémre, de csak a fejét rázta.
- Alhatsz a hálóban, nekem jó a kanapét - sóhajtott fel. A koszos tányért a mosogatóba helyezte, majd onnan figyelt.
- Te nem eszel?
- Ettem - jelentettem ki az asztallapot bámulva. Nem mondtam igazat, amit ő is sejtett. Túl jól ismert már. Nem tetszését is adta, de végül rám hagyta.
- Na jó – sóhajtott fel. – Beszélgessünk! Mi a baj? És ne gyere nekem azzal, hogy Karen, vagy a kórház.
- Felhívott. Oscar felhívott – kezdtem bele. – Felvettem, mert idegesített, hogy folyton próbálkozik, de bár ne tettem volna.
- Mi történt? – foglalt helyet mellettem.
- Beszélni akar. Egészen addig ellenálltam, míg meg nem hallottam a hangját – magyaráztam őszintén az üres bögrét bámulva. – Aztán nem gondolkodtam. Nem tudtam. Beleegyeztem, hogy beszéljünk. Ő győzött. Megint.
- Carter, miről hablatyolsz? – vonta fel a szemöldökét. Talán túl zavarosnak tűnhettem, de azt hittem érteni fog egyből.
- Akárhányszor összeveszünk, mindig visszamegyek hozzá, arról! – csattantam fel. – Mi a baj velem? – halkítottam le a hangomat, mert rájöttem, nem érdemli ezt az amerikai. Nem rajta kellene kitöltenem a fusztráltságomat.
- Szereted – mondta ki, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Még Brazíliában neki akartam esni Ludynak – vallottam be a férfinak. Tudtam, hogy csendben végighallgat majd, és csak utána kapom a fejmosást. – Felbosszantott, és tényleg meg akartam tenni. Ő közénk állt, és én iszonyú dühös voltam… Kezdem elveszíteni az önkontrollt Daniel.
- Gyere ide! – sóhajtott fel, majd szorosan átölelt.
Az utolsó emlékem az volt, hogy feküdtünk az ágyban, és beszélgettünk. Aztán képszakadás. Amikor felébredtem pár rövid órával később, Jay szuszogott mellettem. Sejtésem szerint Daniel már rég a kórházban lehetett.
Felsóhajtottam, majd megpróbáltam kimászni az ágyból, de a férfi ujjai hirtelen ráfonódtak a csuklómra. A meglepődöttségtől egy apró sikítás hagyta el a számat.
- Ilyet többet ne csinálj! – huppantam vissza a párnák közé. Ő csak felkacagott rajtam.
- Jól áll a morcosság – ásított egyet, és kihúzta a fejem alól a párnát, és azt ölelte.
- Mindjárt meglátod mennyire is az tudok lenni, ha nem adod vissza a párnát – próbáltam kiszabadítani, de csak annyit értem el, hogy kibillentem az egyensúlyomból, és pont rázuhantam.
- Figyelj, csak kérned kell, és szívesen ledobom a ruhám, nem kell kertelni – jegyezte meg visszafojtott nevetéssel.
- Úgy utállak – csaptam meg takarón keresztül, még ha tudtam is, hogy semmit sem érez. – Soha többé nem bújok veled ágyba – fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt, miután lekászálódtam róla.
- Nem muszáj pont ágynak lennie – hajolt közelebb, de még épp időben kitért az ütésem elől. – Csak nyugi, Édes. Nem vagyok az erőszak híve.
- Annyira pofátlan vagy Donovan – mérgelődtem. – Most pedig add vissza a párnát!
Kacagva tett eleget a kérésemnek, és még az sem zavarta, hogy fejbe vertem vele, mielőtt ismét elfoglaltam a helyemet. Álmos nem voltam, de azért még úgy döntöttem egy kicsit pihenhetek.
- Hallottad a telefonálást, igaz? – tettem fel a kérdést percekkel később. A szuszogásából tudtam, hogy nem alszik, így mikor felé fordultam, érdeklődve vártam a választ.
- Ha arra vagy kíváncsi, nem érdekel. A te életed. Azt teszel, amit akarsz – jegyezte meg érdektelenséget megjátszva, de éreztem, hogy ennél többről van szó. Annyira viszont ismertem, hogy tudjam, ne feszegessem a témát.
- Letusolok – ugrottam ki úgy az ágyból, mintha az életem múlna rajta. Kezdett fullasztani a csend, így inkább hosszú percekig folyattam magamra a langyos vizet. A lehető leglassabban készültem el, és reméltem, hogy a férfi is felkelt már. Kávét főztem, és felhívtam Danielt, míg az öccse készülődött.
- Carter… - jelent meg az ajtóban. Lazán nekidőlt, és onnan bámult rám.
- Karen lakására kellene mennünk még kórház előtt – jelentettem ki szinte ugyanúgy, ahogy az apám szokta adni a parancsokat. Ekkor jutott eszembe. Már vagy egy hónapja nem beszéltem vele, de tartottam magam azon az állásponton, mint akkor. Lehet, hogy jót akart, de sokkal többet hazudott, mint bárki más.
- Haragszol rám?
- Nem, dehogyis – eresztettem meg egy gyenge mosolyt, és ahogy elhaladtam mellette, arcon pusziltam. – Negyed óra múlva itt a taxi.
*
Már csak egy nap. Egy napot kellett még Karennek kórházban maradnia. A fiúk az utazást intézték, míg én az orvosakkal beszéltem, és a nő mellett maradtam. Igazság szerint direkt hagytam magára a két férfit, hiszen sok mindent kell bepótolniuk. Össze kellene szokniuk. Megismerni egymást úgy igazán. S talán egy kicsit kerültem is őket.
Kopogtattam, mielőtt beléptem a kórházi szobába. Nem akartam zavarni, s azt is észrevettem, hogy az elmúlt napokban sokszor egyedül akart volna maradni a nő, csak mi nem hagytunk neki lehetőséget.
- Szabad – hallottam meg egy halk választ, így azonnal be is nyitottam. A szokás formaságok után egyből megosztottam vele, hogy már csak egy éjjel, és hazamehet. Vagyis Angliába. De a kórháznál apám háza mégiscsak jobb.
- Ez komoly? – lepődött meg.
- Szerinted lennék annyira gonosz, hogy ilyennel viccelnék? – feleltem kérdéssel a kérdésére, miközben helyet foglaltam a kórházi ágy szélén.
- Megérdemelném, hogy az légy. Carter, kérdezhetek valamit? – motyogta zavartan.
- Eddig sosem voltál ennyire udvarias – bukott jegyeztem meg, remélve, hogy ezzel oldom a feszültséget, nem sok sikerrel.
- Csak azt szeretném tudni, hogy hol voltál? Hova mentél a világbajnokság után? És miért vagy itt? Hiszen minden jogod meg van utálni – zúdította rám az összes létező kérdést ebben az esetben. Bevallom, nehezen tudtam Őt követni.
- Csak nyugalom Csillagom. Ennyi kérdést meg sem tudok jegyezni. Pedig egész jó a memóriám, azt hiszem – túrtam a hajamba. Majd egy nagy sóhaj után belekezdtem. – Először is, elmenekültem reggelre. Úgy éreztem mindenki becsapott, így a cuccomat összedobáltam és Oscar tesóival voltam. Ott ültem egy-két brazil meccsen, és kerültem azt, hogy bárkivel is találkozzam. De megígértem Neki, így ott kellett lennem. Hatalmas élmény volt, bevallom, de kicsit idegen is számomra.
Abban a pillanatban esett le, hogy ezzel most kicsit megbánthattam. Hiszen nem csak Oscar focista, hanem Torres is. Aki elment. Persze, azonnal bocsánatot is kértem, mert érzéketlen voltam.
- És gyűlölsz? Elég sok mindennel bántottalak – bukott ki belőle őszintén, amit elkerekedett szemekkel hallgattam.
- Ez hülyeség. Nem csak Te bántottál.
- Hazudtam. És lefeküdtem a pasiddal, mármint én és Jay… De esküszöm nekem nem szokásom ilyet csinálni – kezdett magyarázkodni, de amilyen kellemetlen helyzet volt, annyira szórakoztatott. Persze, belül kicsit zavart, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget.
- Te meghülyültél? Jay nem a pasim – tiltakoztam egyből. A testbeszédem talán árulkodó volt, de reméltem nem tűnik fel neki. Nem akarok még több drámát jelenleg. – Felnőttek vagytok, és azt csináltok, amit akartok.
Reméltem, hogy ezt a témát már lezárhatjuk. Ennek fényében gondoltam egyet, lerúgtam a cipőimet, és bebújtam Karen mellé az ágyba.
- Sajnálom, hogy hazudtunk Daniellel – bukott ki belőlem egyszer csak. – Kicsit meggondolatlanok voltunk, és a hazugság napról-napra nőtt.
- Nem tudlak titeket együtt elképzelni… Bocsánat.
- Semmi baj – kacagtam fel. – Nem én voltam az igazi az életében. Ahogy ő sem nekem. Ezen nincs mit ragozni – vontam vállat. Reméltem, hogy vette a célzást, de nem úgy tűnt. Karen szórakozottan bámulta a plafont, amit szerintem több napja tesz. Egyfolytában. – Jól vagy?
- Persze, csak gondolkoztam…
- Min? – érdeklődtem, miközben a haját simogattam.
- Ezen az egészen. Hogy ezek a kis titkok, mennyi zűrt okoztak. Apám nagyon jól tudta mit tesz – vonta meg a vállát. – Nagyon jól tudta.
- Így alakult. De előbb-utóbb mi is lebuktunk volna, apa is megtudta volna Oscart, Daniel is Jay titkát, és mi is a tiédet. Nem te tehetsz róla, hogy ekkora rohadék az apád.
- Köszönöm. Az őszinteségedet már megszoktam – kuncogott fel. – Az biztos, hogy emlékezetes nap volt.
- Ne is mondd – legyintettem. – Na és a tény, hogy már két Portert kell elviselnünk?
- Meglepett. Mármint, hogy testvérek – mesélte őszintén. Én csak mosolyogtam, így elárultam magamat. – Te tudtad?! Te tudtad.
- Persze, hogy tudtam – erősítettem meg. Hiszen Jay ezt elsők közt mondta el nekem, amit mostanáig őriztem.
- Jó, mondjuk miért is lepett meg. Te meg Jay…
- Igen, mit akartál mondani? – vontam fel a szemöldökömet, de ő csak a fejét rázta.
- Semmi, hagyjuk… – tért ki a válasz elől, s hiába erősködtem percekig, nem válaszolt.
- Akkor Karen, megvitatjuk melyikük jobb az ágyban? – kérdeztem rá teljesen őszintén, de az ő sápadt arcának látványától felnevettem, nem bírtam ki. – Csak vicceltem, nyugi – löktem egy kicsit rajta.
- Carter – dorgált meg, de csak még jobban kacagtam.
- Ne haragudj, de látnod kellett volna az arcod – igazítottam meg ujjaimmal a tincseimet. – Karen, kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Miért küldted el? – direkt nem tettem a mondatomhoz személyt, de tudtam, hogy le fog neki esni egyből a tantusz.
- Jobb ez így. Neki ott a családja, és így baja sem eshet… Így volt helyes.
- Hallod is magad? – tettem fel szerintem teljesen jogosan a kérdést. – Karen, én beszélgettem vele. Láttam, hogy viselkedett itt. Szenvedsz, és ő is.
- Figyelj Carter, tudom mit csinálok. Hagyd, hogy egyszer azt tegyem, ami helyes… Te sem Oscarral vagy, hanem itt… jó megfigyelő vagyok. Nem beszélsz róla.
- Hiányzik neked – állapítottam meg abból, ahogy kertelt.
- Persze, hogy hiányzik – sóhajtott fel. – S köszönöm, hogy próbálkoztál, de rendben van ez így. Tényleg.
- Értettem a célzást – paskoltam mag a combját. Nem akart erről beszélni, így nem erőltettem. Az ő élete. Csak remélem, időben megjön az esze.
- Szóval, miért nem beszélünk Oscarról? – tette fel egy kicsit később a kérdést.
- Ott hagytam Brazíliában a nejével. Tudod, nem volt leányálom a menekülésem se. Oscar húga gyűlöl, a felesége meg. Nem értem. Eddig nem kellett neki Oscar – öntöttem ki a szívemet a nőnek. – S a legrosszabb, hogy Ő hagyja. Nem hiszi el, amit mondok, sőt én vagyok a rossz…
- Akkor ennyi volt? – simított végig a hajamon, ahogy én az övé, néhány perccel ezelőtt. Tanácstalanul vállat vontam, majd én is csak bámultam a plafont, ahogy Ő. Jól esett a csend.
A repülő út nagy részét végigaludtam Jay vállán. A múltnapi eset óta kicsit fagyosabb volt köztünk a hangulat. Egyikünk sem tudtam, hogy kellene viselkednünk.
Amikor felébredtem, hallottam, hogy Daniel és ő beszélgetnek, így inkább tettettem, hogy alszom. Nem akartam zavarni, és elvonni a figyelmüket.
- Összevesztetek? – kérdezett rá óvatosan Daniel. Hirtelen váltottak témát, így próbáltam nem lebuktatni magamat.
- Magam sem tudom – hallatszott Jay tanácstalan hangja, ami ritka volt. – Talán én mondtam hülyeséget. De nem tudtam mit reagáljak.
- Szerintem beszéljétek meg. Egyikőtök se lelkizős, de… muszáj lesz – paskolta meg az öccse combját a férfi, majd még megjegyezte, hogy hamarosan hazaérünk. Ezek után játszottam el az ébredésemet, majd már csak vártunk arra, hogy hazaérjünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése