Carter
*Jay*
Vettem egy kávét, azzal sétáltam vissza a folyosóra. Annyira kellemetlen, ahogy a testvérem ránk nyitott. Nem így képzeltem ezt az esetet, de ő sikeresen betoppant. Tudtam, hogy Carter után én sem fogom megúszni, és nekem is szentbeszédet fog tartani, hiszen ahhoz nagyon ért.
Leültem a kórterem előtti székre, és csak bámultam azt az átkozott poharat. Nem is értem miért vettem. Utálom az automatás kávét. Azt kellene büntetni, aki kitalálta.
- Beszélhetnénk? – tűnt fel mellettem Daniel hosszú percekkel később. Nem is hallottam, hogy jön.
- Én… megmagyarázom – ugrottam fel egyből, és próbáltam menteni a menthetőt. Csak mondtam, és mondtam, míg rám nem szólt. Abban a percben jöttem rá, hogy sikerült még jobban beégetnem magamat. Csendben kellett volna maradnom.
- Nem vagyok kíváncsi a perverz dolgaidra. Arra vagyok kíváncsi, igazat mondott-e Hopkins – sóhajtott fel elég morcosan.
- Hopkins? – csodálkoztam el. Mit mondhatott neki, amire csak én tudhatom a választ. Talán nem azt, amire gondoltam. Csak azt ne! Még ne.
- Még mielőtt megkéselte Karent, azt mondta te a testvérem vagy – folytatta tovább, rajtam pedig átfutott a kétségbeesés. Ebből már nem magyarázhatom ki magamat. Ezt a beszélgetést pedig nem így képzeltem el. – Azt akarom tudni, hogy igaz-e – jelentette ki komolyan, ami az ő részéről is érthető volt. Igazságot akart.
- Rendben van. Legyen – sóhajtottam fel. Már úgyis mindegy volt. – 25 éve egy tavaszi estén születtem egy londoni kórházban. A szüleimnek azt mondták, hogy ikerszülés közben komplikáció lépett fel, és csak az egyik baba élte túl. Hazugság volt. Túléltem. Árvaházból kerültem Hopkins szemében a megfelelő szülőkhöz, és 14 évig abban a tudatban éltem, hogy az életem tökéletes. Aztán megtudtam az igazat, minden megváltozott. Meghaltak a nevelőszüleim, két árvaházat is megjártam, utcára kerültem, majd Hopkinshoz. Csak sodródtam az árral, és azt hittem ez a normális, de az igazság észhez térített. A többit meg már tudod…
- Miért nem mondtad el eddig? – érdeklődött kíváncsian. Láttam rajta, hogy elhitte a szavaimat.
- Úgy se hittél volna nekem – vontam meg a vállamat. Nem kellett a hazugság, nem hitt volna nekem. Most sem tudom, hogy miért hitt a szavaimban? – Nem kell hazudnod Daniel. Hogy lehet egy kávé ennyire szar? – pattantam fel, és beledobtam azt az átkozott poharat. Ilyen pocsék italt.
Kínos lett a kialakult csend. Nem tudtuk hirtelen mit mondjunk a másiknak. Hiába ismertük már egy ideje egymást, most minden meg fog változni. Az pedig előttünk állt milyen irányba.
A két férfi idióta viselkedésén jót szórakoztam, s bár tudtam, hogy közbe kellett volna avatkoznom, nem tettem. Carter ezt nem hagyta szó nélkül, s míg Daniel bent volt a kórteremben, már mondta is a véleményét.
- Nyugi Kedvesem, árt a szépségednek – fojtottam belé a szót. Semmi kedvem nem volt ehhez. Kávéra is vágytam, ráadásul Torres bámulása is idegesített.
- Egyáltalán nem vagy vicces Donovan – korholt le, de csak vállat vontam, és helyet foglaltam egy széken. Azon gondolkodtam, ami nem rég történt. Hopkins megint csak játszott velünk.
- Elmondta Neki, Carter – sóhajtottam fel gondterhelten, amivel sikerült felkeltenem a figyelmét. Helyet foglalt mellettem, és csodálkozva pislogott rám. – Tudja a titkomat.
- De hát…?
- Hopkins elmondta, Ő pedig rákérdezett – jelentettem ki. – És én nem tudom…
- Mit nem tudsz? – simított végig kedvesen a karomon.
- Mit mondjak neki ezek után? Vagy… most mi lesz? – tártam szét tanácstalanul a karjaimat. Tényleg nem tudtam, hogyan is kezeljem a helyzetet. Talán ezért is hallogattam az igazság felfedését.
- Minden rendben lesz – nyomott egy puszit az arcomra nyugtatólag.
Nem éreztem magamat fáradtnak, pedig talán 2 órát sikerült maximum aludnom a repülőn. Torres távozása óta szerencsére minden kicsit csendesebb lett. Mindenki aludt még. Daniel az egyik oldalon, Carter pedig vele szemben terült el a műanyag székeken.
A lányhoz léptem, és leguggoltam hozzá. Halkan szuszogott, miközben bámultam. Olyan békésnek tűnt, és gondtalannak, ami a valóságtól távol állt. De legalább pár órára megfeledkezhetett mindenről.
Tudtam, hogy lassan fel kellene ébresztenem, hiszen őt is érdekelni fogják az új fejlemények, de nem volt szívem hozzá.
- Ne ébreszd fel! – hallottam meg a bátyám rekedtes hangját, amitől megugrottam. Nem számítottam rá, hogy felébred idő előtt.
- Megijesztettél – motyogtam zavartan, és leültem a mellette lévő szabad székre. A szememet viszont továbbra sem vettem le Carterről.
- Milyen törékenynek tűnik így, nem igaz? – törte meg a csendet, így végül ránéztem. – Látom, hogy nézel rá, és hidd el, nálam jobban nem érti ezt meg senki.
- Ezt nem értem – ráztam meg a fejemet értetlenül. Mire akart kilyukadni?
- Miután leszereltem, Max felvett, én képeztem ki igazából Cartert. Nem tudod a teljes igazságot. Nem csak kavartunk pár hétig... 3 éven át volt a társam és a szerelmem – nézett ő is a barátunkra. Köpni-nyelni nem tudtam. Erről egyikük sem beszélt, mintha nem akarták volna, hogy a külvilág is számon tartsa. Magamban bosszankodtam is, hogy ebből semmit nem vettem észre.
- Ez annyira…
- Hihetetlen? – fejezte be mosolyogva a mondatomat. – Tudom, de így volt. Egykor szerelmesek voltunk. De a dolgok változnak – kelt fel, hogy elgémberedett tagjait kinyújtóztassa.
- Miért szakítottatok? – tettem fel a kérdést érdeklődve.
- Elmúlt az az érzés – vont vállat. – És így volt a legjobb mindkettőnknek – pillantott ismét Carterre, majd rám. – Nem bennem kell a vetélytársat látnod.
- De én…
- Nem kell hazudnod. Szeretném, ha igazán boldog lenne. Viszont azt is tudom, hogy Oscar nem a megfelelő ember – tette a kezét mindentudóan a vállamra. Ezek után szó nélkül hagyott, minket magunkra. A szavain gondolkoztam, egészen addig, míg Carter mocorogni nem kezdett.
- Szia – mosolyogtam rá, és egy apró mosolyt kaptam én is válaszul. – Lemaradtál a dolgokról. Torres elment. Karen elküldte.
*Carter*
A gépek csipogása, és az átkozott fertőtlenítő szag mindig is idegesített, de ha egy szerettünk feküdt azon a bizonyos kórházi ágyon, még jobban felfordult tőle az ember gyomra.
Karen még aludt, mikor leültem mellé a székre, így a lehető legcsendesebben próbáltam elhelyezkedni a műanyag tárgyon.
Miután ébredezni kezdett, azonnal vissza kellett nyomnom az ágyba, hiszen az orvosok figyelmeztettek minket, hogy kótyagos lesz majd ébredés után. Persze, ő bizonygatta az igazát, de én is voltam olyan makacs, mint ő.
- Hogy kerülsz ide Carter? – tette fel csodálkozva a kérdést, miután már kitisztult a feje.
- Iderepültem a seprűmön – csaltam mosolyt az arcára a beszólásommal. Nem is mondtam akkora bolondságot. Tényleg repültem, csak nem a seprűmön.
- Hogy nézek ki?
- Mint akit ki akartak filézni – jegyeztem meg őszintén, majd helyet foglaltam az ágy szélén.
- Legalább őszinte vagy – sóhajtott fel. Tudta, hogy hasonló választ kap. Nem kertelek.
- Öngyilkos küldetés volt, ugye tudod? – nyögtem fel gondterhelten. – Nem kellett volna ezt tenned.
- Mit keresel itt Carter? – hagyta figyelmen a megjegyzéseimet, és erősködött. Persze, végülis én is tudni akartam volna a helyében, hogy mit keresek itt.
- Daniel felhívott. Velem jött Fernando és Jay is. Jamesnek csak azért nem szóltunk, mert Alannaval van – foglaltam össze a tudnivalókat. – Marco bácsiék is tudnak rólad, de elértem, hogy maradjanak otthon.
- Köszönöm – szorítottam meg az ágyon pihenő kezemet. Csak rámosolyogtam őszintén. Nem haragudtam már rá, bármit is gondol.
- Ez volt az életed leghülyébb döntése, ugye tudod? – tereltem vissza a témát, hiszen fel kellett készülnie az apámtól való fejmosásra is. Azért pedig nem irigyeltem.
- Nem akarok róla beszélni – csukta be a szemeit, mint egy kisgyerek. Nem játszotta jól az alvó szerepet, de ezzel ő is tisztában volt. Nem akartam tovább nyúzni most, ezért felkeltem az ágyról, és közöltem vele, hogy behívom a spanyolt hozzá. Egyből elkapta a kezemet, és szinte könyörgött, hogy ne tegyem.
- Nagyon aggódik érted, és remélem nem csináltak semmi hülyeséget azóta… – Legszívesebben a homlokomra csaptam volna az elszólásomért. Nem akartam elszólni magam, hiszen ő volt a beteg. Neki volt szüksége a pihenésre.
- Mit nem csináltak? Carter mi történt, amíg ki voltam ütve?
- Semmi – ráztam a fejemet. És már az ajtó felé indultam, mikor fenyegetni kezdett, de nem vettem magamra. Helyette inkább teljesítettem a kérését, és beküldtem hozzá Danielt.
Pár órával később Jay mosolygós arcával találtam magamat szembe. Elaludhattam, hiszen az volt az utolsó emlékeim között, hogy Daniel bement Karenhez, s mi hármasban maradtunk a folyosón.
- Változás? – érdeklődtem miután közölte velem, hogy Torres hazament. Ekkor már nem tűnt annyira jó ötletnek az, hogy magammal hoztam. Én csak esélyt akartam arra, hogy megbeszélhessék, a többi rajtuk állt.
- Nincs. Karen alszik, Daniel meg kávéért ment azt hiszem – pillanatok alatt szelte át a székek között távolságot, s mellém ült, így a vállára hajthattam a fejemet. – Miért mentek el lepihenni? Én maradok, és ha bármi van, szólok.
- Jó itt nekem – ásítottam hatalmasat, amin felnevetett.
- Te, én, mosdó? – kérdezett rá halkan, így rajtam volt a sor, hogy felnevessek.
- Bolond vagy – nyomtam egy puszit az arcára. – De azért így szeretlek – jegyeztem meg kedvesen, amin elmosolyodott. Ő is tudta, hogy barátiak a szavaim.
Csendben üldögéltünk egymás mellett egy jó darabig, s talán kicsit vissza is bóbiskolhattam, mert telefoncsörgésre ébredtem.
- Haló?! – szóltam bele félálomba, és próbáltam ébren maradni.
- Szia Carter – hallottam meg Marco bácsi hangját a vonal másik feléből. – Van valami híred nekünk?
- Marco bácsi – motyogtam élénkebben. – Karen jól van. A körülményekhez képest. Hopkins megkímélte.
- Ráálltunk az ügyre – jelentette ki szigorúan. – S persze örülünk Karen épségének is.
- Ugye, nem csináltok hülyeséget? – sóhajtottam fel lemondóan. Apám és Marco hajlamos volt erre.
- Vigyázunk magunkra, ne aggódj! Te inkább tartsd egyben a fiúkat, és hívj, ha fejlemény van. Bármikor! – adta ki szinte parancsba, de hát ez természetes volt. – Vigyázz magadra! Szeretünk.
- Én is szeretlek – nyomtam ki a telefont. Jay érdeklődve pillantott rám, így szóról-szóra elmeséltem a történteket. Miután ezt is kitárgyaltuk, úgy döntöttem sétálok egy kicsit, mert már órák óta meg se mozdultam.
Csak az emelet folyosóit vettem célba, ahol nem sok emberrel találkoztam. Túl csendes volt nekem ez a hely. Persze, ennyi idő után már talán üldözési mániám is volt, de inkább sietősen szedtem visszafele a lábaimat.
Épp mondani akartam valamit a barátomnak, amikor sokadszorra is megcsörrent a telefonom. Az elmúlt pár órában számtalanszor kinyomtam, de kitartó volt. Nagyon is. Mérgemben már nem tudtam mást tenni, mint fogadni az átkozott hívását.
- Mit akarsz? – förmedtem rá, köszönés nélkül.
- Beszélnünk kellene, kérlek – sóhajtott fel. Biztos azt hittem, hogy egyből a karjaiba omlok majd, de arra várhat.
- Nem, nem kellene – jelentettem ki. Próbáltam halkan, de határozottan beszélni, hogy megértse. – Nem akarok veled beszélni, fogd fel!
- Szépségem, kérlek…!
- Ne merészelj így hívni – sziszegtem mérgesen. – Nincs jogod hozzá. Brazília után már nincs…
- Csak beszélj velem, jó? – folytatta tovább, és nem nagyon akart e felől tágítani, ez volt a legnagyobb bajom. Azzal is tisztában voltam, hogy Jay is minden szavam tökéletesen érti, ezért is akartam a lehető leghamarabb lezárni a beszélgetést. – Sajnálom a dolgot. Engedd, hogy megmagyarázzam!
- Jó. Legyen – adtam be végül a derekamat, de cseppet sem jókedvűen. – Majd hívlak, és otthon megbeszéljük! – nyögtem ki, majd rövid köszönés után bontottam a vonalat.
Magam elé bámultam, és akkor jöttem rá, hogy mibe egyeztem bele. Megint hülyeségbe mentem bele, és ezt nem csak én, de Jay is sejthette.
Ismét Oscar nyert kettőnk közül, én pedig megint csak bedőltem a kedves szavainak. Mert mindketten pontosan tudtuk, hogy meg fogok bocsátani ismét. Bolond módra. Ő volt nyeregben, már csak az volt a kérdés, hogy mihez kezd ezzel?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése