1. fejezet

Sziasztok! 
Már meg is érkeztünk a másik első résszel. Sajnálom a késői érkezést, sajnos nem tudtam előbb hozni a fejezetet. Köszönjük a folyamatos visszajelzéseket! Remek érzés tudni, hogy érdeklődtök a történet iránt. 

Kira & Vivian Leite

Carter

A kulcsomat ledobtam az előszobai komódra, miközben elindultam a fürdőszoba felé, hogy a szokásos hajnali futásom után egy frissítő zuhanyt vehessek. Még volt két órám elkészülni és odaérni a londoniak edzésére. Mivel az edzőközpont több, mint félórányira feküdt a lakásomtól, kicsit hamarabb autóba szoktam szállni, hogy a dugók miatt még csak esélyem se legyen késni. Szerettem kijárni, hiszen addig is elfoglaltam magamat. Régebben még Dan is velem tartott, de az utóbbi időben nem hozza lázba a munka és a csapat kísérgetése. Azóta egyedül végzem a feladataimat, de apának nem szóltam egy szót sem. Nem akartam bajba keverni. 

Az utóbbi hónapokban minden megváltozott. A kommunikációnk szinte a nullára csökkent, csak este az ágyban találkoztunk, de egyikünk addigra már mindig aludt. Aggódtam érte, de hiába próbáltam bármilyen módon érintkezni vele, nem foglalkozott vele. Mintha direkt elzárkózott volna az emberektől... 

Csak edzette magát, reggeltől estig. Pedig nincs is rá szüksége. Katona volt, remekül kiképezték, és azóta is sok mindent megtanult. Jobb nálam, képzettebb, erősebb és tapasztaltabb. Minden meg van benne, ami ehhez a munkához kell. Pedig pont ez hagyja őt hidegen. Szerintem belefáradt. Nem erre számíthatott a hadsereg után. 

A zuhany után felöltöztem egy kényelmes és meleg szettbe, a fegyveremet felcsatoltam, hogy senki se vehesse észre. A csizmáimba egy-egy kést rejtettem, mikor egy mély hang megijesztett. Sikerült majdnem belevágnom a jobb combomba az egyik tárgya, ezért bosszúsan néztem fel a barátomra, ám mielőtt megszólaltam volna, becsuktam a számat. Hozzám szólt, önszántából... 

- Korán van még az induláshoz - szólalt meg újra az ajtófélfának dőlve. Csak bámultam rá. Vártam, hogy mondjon mást is, de úgy tűnt, nem hajlott rá. 

- Hova tűntél reggel? - untam meg a köztünk beállt csendet. 

- Nem tudtam aludni. Nem akartalak felébreszteni, így futni mentem - lépkedett közelebb. Furcsálltam a magyarázatot, hiszen nem úgy tűnt, mint aki a futásból ért vissza. Amúgy is, akkor biztosan láttam volna. 

- Miért hazudsz? - tettem fel a legegyszerűbb kérdést. 

- Én nem hazudok - rázta a fejét. 

- Ugyan már, Daniel... Nem vagyok hülye. Miért nem mondod el, hogy mi a bajod? Úgy emlékszem mindig melletted álltam és segítettem. Nem ezt érdemlem - fakadtam ki. Az elmúlt időszak feszültsége már betelítette a nem létező poharat. Szükségem volt a válaszokra. - Hetek óta rideg vagy és őszintén nem is emlékszem mikor töltöttünk kettesben egy kis időt. 

- Ki akarok lépni! - nyögte ki, ezzel pedig belém fojtotta a szót. Próbáltam valamit kinyögni, de akárhányszor kinyitottam a számat, azonnal be is csuktam. Nem erre számítottam. - Nem akarok testőr lenni. Nekem meg kell keresnem Őt! Nincs időm hülye embereket védeni, akik futkosnak a rohadt labda után, míg az a patkány szabadon él. 

- Dan, mi is feszültek vagyunk, de közösen kitalálunk valamit. Apa, James, te és én. Megoldjuk - érintettem meg óvatosan a kezét. Összekulcsolta az ujjainkat, de tovább folytatta. 

- Ez így nem megy. Nem való nekem ez a munka, már egyáltalán nem élvezem - rázta a fejét. - Carter, így lesz a legjobb. Kapsz majd egy másik társat és minden rendben lesz Veled. James is segít majd! 

- Te csak ne döntsd el, hogy mi a jó nekem! Mindenki meg akarja mondani. Felnőtt vagyok az istenért! - emeltem fel a hangomat. Úgy kezeltek, mintha porcelánból lennék. - Megtanultam megvédeni magam és gyors vagyok. Szóval ne akarj semmilyen beszédet tartani! Nem az a lány vagyok, mint évekkel ezelőtt! - utáltam, mikor mindenki esetlen kislánynak nézett. Ha ilyennek gondolnak, akkor miért avattak be mindenbe? 

- Igazad van! - nyugtatott, de most ez sem használt. - Csak arra akartam kilyukadni, hogy engedjük el egymást. 

- Te most szakítasz velem? - vált a hangom hisztérikusabbá. Kellett néhány perc míg felfogtam hova akar kilyukadni.... Sok volt nekem ez hirtelen, hiszen olyan jól megvoltunk. Kötődtem hozzá, hiszen Ő volt az első férfi az életemben. 

- Te is tudod, hogy helyesen teszem. Már nem ugyanaz ez a kapcsolat, mint régen. Értelmetlen lenne együtt maradni - fogta meg hatalmas kezeivel az arcomat. - Élnünk kell külön-külön is. 

- Már megint helyettem döntöttél - remegett meg a hangom. Arcomról lassan szánkáztak le a könnycseppek. Fájt, hogy ezt teszi, de a szívem mélyén én is tudtam, hogy ez a jó döntés. Nem tettünk már egymást boldoggá, inkább éltünk a megszokottban, 'hazugságban'. 

- Könnyebb lesz majd. Azt viszont ne feledd, hogy mindig is te leszel az egyik legfontosabb az életemben! - nyomott egy puszit a homlokomra. - Nem megyek el örökre. A közös cél miatt tartom apáddal a kapcsolatot. De még találkozni fogunk, megígérem. 

Mielőtt még leléphetett volna, felpattantam, magamhoz vettem az irataimat, a telefonomat és a kulcsaimat, így néhány percen belül a sötét színű BMW X6-osomban vártam, hogy a piros lámpa átváltson zöldre. A könnycseppek folyamatosan próbáltak utat törni az arcomon, de újra és újra letöröltem őket. 

Meglepően hamar a Cobham parkolójához, de nem szálltam ki az autóból. Már meg sem próbáltam letörölni a sós cseppeket, csak hagytam, hogy kitörjön belőlem a zokogás. Attól még fájt a szakítás, hiába tudtam, hogy már rég el kellett volna engednünk egymást.... 

*

Mióta Daniel kilépett, minden megváltozott. Többnyire egyedül végeztem a munkámat, de apa nem akart egyedül hagyni. Vanessa sem volt elragadtatva, hogy rám kell 'felügyelnie', de nem tehetett mást.... Nem érdekelte Őt sem ez az egész feladatosdi, de én nem bántam. Nyugalmam volt addig is. Olykor felbukkant, ha unatkozott. Akkor sem épp segíteni szegődött mellém, hanem a volt társamat ócsárolni. Tartott a férfitól, így viszont kimutatta a valódi énjét... Élvezte, ha mást megbánthat, vagy épp ugráltathat. Bármennyire is szerettem volna, nem kerülhetett mellém James, apa nem engedte, ahogy Marco bácsi sem. 

- Mindig is tudtam, hogy Daniel megbízhatatlan - magyarázott nekem, mikor a csapat egyik hazai mérkőzésére tartottunk. Órák voltak vissza a meccsig, de mi késésben voltunk. 

- Kérlek szépen, maradj már csöndbe! - mordultam rá. Elegem volt belőle és abból, ahogy másokat szidott. Nem is értem, hogy maradt apával anya halála után. Lépett volna le, mindenkinek jobb lenne. 

- Valami baj van? - ráncolta össze a homlokát, mintha nem értené. 

- Elegem van abból, hogy nem vagy képes egy estét úgy végigcsinálni, hogy valamibe ne köss bele! - panaszkodtam. - Hiányzik Dan, ő legalább normális volt. 

- Óó, kicsi Carternek szerelmi bánatja van. Szegényke... Azt hittem már összefeküdtél valakivel a csapatból... 

- Ne magadból indulj ki!

- Ó, köszönöm, kisfiúkkal soha nem kezdenék ki - kacarászott gúnyosan. 

Perceken belül megérkeztünk a Stamford Bridge-re, ami megnyugtatott. Remélhetőleg a mai napra abbahagyja a műsort és a munkára koncentrál. 

*

Apa összehívott mindenkit az írországi 'főhadiszállásunkra'. Hajnalban érkeztem meg, hiszen tegnap még utaznom kellett a játékosokkal. Fáradt voltam, alig aludtam néhány órát, és már a harmadik kávét szürcsölgettem így a késő délelőtti órákban. 

Új munkatársunk lesz, ha jól értettem ő is leszerelt katona, és hogy nagyon profi. Reménykedtem, hogy talán Vanessa mellé kerül és apa változtat a tervein. 

Csak iszogattam és bámultam, ahogy Marco bácsi a latopján dolgozik. Szerintem már el sem bír Tőle szakadni. Nem akartam megzavarni, hátha fontos az ügy, amin dolgozott. 

Meglepett, hogy Madridból ő is ideutazott. Jobban kedvelte a melegebb éghajlatot és keveset tartózkodott nálunk. Csak a fontos ügyek miatt volt hajlandó megtenni ezt a távot, így izgatottan vártam a bemutatást. 

- Beszélgetünk? - foglaltam helyet vele szemben. - Unatkozom. 

- Miről akarsz? - nézett fel egy pillanatra, majd újra sebesen gépelt tovább. 

- Marco bácsi! - sóhajtottam és rácsuktam a kezére a gépet. Morcosan nézett rám, de abbahagyta. 

- Mi bánt? - érdeklődött. Imádtam, hogy mindig ráérzett a dolgokra. 

- Szerinted alkalmas vagyok erre? - böktem ki. Mindig is gyengének éreztem magamat a társaim között, Vanessa pedig előszeretettel használta ezt ki. 

- Ne beszélj marhaságokat! Köztünk a helyed. Gyors vagy, remek érzéked van a fegyverekhez, főként a késekhez és még a mérgeket is hamar felismered. Apád nem véletlenül képezett ki! - mosolygott rám biztatóan. 

- Én csak... kicsit félek, hogy csalódást okozok neki. 

- Nem fogsz. Lenyűgözted, és bármi lesz, rá és rám számíthatsz! 

- Köszönöm, hogy biztatsz! - keltem fel hirtelen és öleltem meg. Mivel Spanyolországban élt, ezért keveset láttam, de ő töltötte be nálam a nagybácsi szerepét. Nem hiába bízik benne apa, sosem hagyott minket még cserben. 

Női kacagás és mély hangok kúsztak a fülünkbe. Néhány perc múlva négyen toppantak be a konyhánkba. Azonnal felkeltünk és készültünk bemutatkozni az új munkatársnak. Talán egy kicsit meglepett, hogy nem egy férfi került hozzánk. 

Bemutatkozott Marco és váltott vele néhány szót, hiszen a nő főnöke valójában ő lesz. Amint túlestek a formaságokon, én is kezet nyújtottam felé és mosolyogva mutatkoztam be. Kedves lánynak tűnt, bár volt benne valami ridegség is. 

- Carter Horan - rázott velem kezet. - Örülök, hogy nálunk vagy. Sokat hallottam már Rólad. 

- Karen - biccentett. - Nem hittem, hogy Vanessán kívül még egy nő is dolgozik itt - tűnt meglepettnek. 

- A lányom ebben nőtt fel - vont vállat apa. - Jut eszembe, James megmutatnátok Carterrel a környéket Karennek? Jó lenne, ha ismerné, még ha nem is lesz itt sokat - foglalt helyett az asztalnál, mi pedig egy aprót bólintottunk. 

- Természetesen. 

A nő és James nagyon egy húron pendültek, így inkább magukra hagytam őket. Felesleges harmadiknak éreztem magamat. Helyette átöltöztem, és futni indultam a környéken. 

*

Bár már majdnem egy éve dolgozom a Chelsea csapatának, nem ismerem igazán a játékosokat. Az aktájukból tudok róluk ezt-azt, de apa nem szereti, ha a védencekkel személyes kapcsolatot alakítunk ki. Megértem, hiszen az érzelmek befolyásolhatnak minket a különböző helyzetekben.
Mégsem tudom letagadni, hogy a csapatkapitányt évek óta ismerem. Még egy unalmas sznobpartin mutatott be minket egymásnak az apám, azóta pedig többé-kevésbé tartjuk a kapcsolatot. Mindig ugratjuk egymást, amivel a körülöttünk lévőknek okozunk vidám perceket. 

A szakításom napján viszont meglepett, hogy a csapat német támadója az edzés után odaült mellém és beszélgetést kezdeményezett. Látta, hogy nincs jó kedvem, és próbált felvidítani. Átlagos dolgokról kezdtünk beszélgetni, majd a hetek alatt odajutottunk, hogy a csapat buszán mindig együtt ülünk, edzések után váltunk beszélgetünk, vagy csak beülünk kávézni. Szigorúan csak barátian, hiszen az egyik alkalommal csatlakozott hozzánk a barátnője is. Nem mintha akartunk volna egymástól többet is barátságon kívül. Nagyon megkedveltem mindkettejüket és sok közös témánk is akadt. 

- Sok sikert André! - adtam a német arcára egy puszit, mikor kilépett az öltözőből. Épp Madridban tartózkodunk, ahol a csapat a BL negyeddöntő egyik első mérkőzését játssza az Atletico ellen. 

Óriási hangulat volt a spanyol fővárosban, csodálatos szurkolókkal. Engem lenyűgözött a szurkolók biztatása, és míg a feladatomra koncentráltam, fél szemmel követtem a játékot is. Pedig sosem rajongtam a futballért. 

Vanessa csendes volt, de nem tettem szóvá. Együtt ácsorogtunk a lefújás után, vártunk Jamesre és az új társára. Meglepett mikor a lány nélkül csatlakozott hozzánk, de mielőtt rákérdezhettem volna, Vanessa elrángatta tőlem a férfit, így egyedül maradtam. 

- Helló Királylány! - kocogtatta meg John a vállamat. 

- Jó meccs volt Törppapa! - kacsintottam rá, és élveztem, hogy piszkálhatom. Többen felkapták a fejüket a megjegyzésemre, és nevetni kezdtek. - Csak nem jöttél a hadseregeddel? Háború? - billentettem oldalra a fejemet kislányosan. 

- Sosem nyernél ellenem! - húzta ki magát magabiztosan. 

- Majd később folytatod a magad fényezését, most gyere, a Mister hívat! - húzta el legjobb barátja tőlem. A játékosok szállingózni kezdtek be az öltözőbe, de egyikük ugyanúgy bámult rám, mint percekkel ezelőtt. 

- Oscar? - tettem fel óvatosan a kérdést, és megráztam a szeme előtt a kezemet. - Hahó! 

- Ó, bocsánat, csak elbambultam a szépségeden - bókolt, amin elpirultam. Meglepett O is, és a reakcióm is. Sosem szoktam így reagálni egy bókra. 

- Menj, már biztos várnak! - mosolyodtam el. Nem szólt semmit, csak vigyorgott, mint a vadalma. Intett, aztán eltűnt a nagy ajtó mögött, ahol egy perccel ezelőtt a csapattársai. Legalább nem vált kínosabbá a helyzet.